Jelige: Csillag

Beküldte: admin, 2012-04-18 11:39:20  | Címkék: cs

A világ peremén

Nem vagyok én már senki,
Ki voltam nem vagyok,
Dirib-darab, ócska, vacak
Halott tükör, halott vagyok.

Üveg a padlón, mint egy képkeret
Keretbe foglalja az ürességemet,
Képe a föld, fénye a nap,
De a hold se több, kifli falat.

(…)

Nem tudom, hogy vagyok e
Vagy semmi lettem egy perc alatt,
Ha vagyok, honnan tudhatom
Hová lett az a fontos „pázlé” darab?

De ha mégis lennék töredék,
Egész, roncs, akár gondolat,
Miből tudja a szív, hogy lélegez 
A zárt blúz, vaskapuk alatt? 

Eddig csendes voltam akár az éj,
Néma szívdobbanás. Lüktetés.
Nyitnám blúzom, de megszökik a harag,
Szétmarcangol, s A fájdalom bent marad.

A fájdalom, mi átjárja tested,
Szívedbe mar, megremegtet.
Kúszik fel, s egyre mászik,
Minden erejével kaparászik.

Először csak torkod sérti,
Végül már mindened érzi.
Némának kell lenned, a szó elfogy
S a térd a fájdalomtól összerogy.

Mert szólnál, kiáltanál, nem lehet,
Megszólnak mindent az emberek.
Ha ki akarsz törni, Nem szabad!
A kiválasztott áldozat, rég Te vagy.

Mert bennreked a hang, sírba száll,
Erősebb benned minden indulatnál.
Csak a csend, a néma halál marad,
Majd kialszik a fájdalom, a harag.

És íme, ha:
„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”[1]
Alapon, gondolom, a gond mindenkit körbefon.
Lecsap, mert jobbat remél, és
Felnéz, mert a múlt még benne él.

Darabnak érzi magát az óriásban,
Kis hal ő, ebbe az emberi óceánba,
De elvárják, hogy egész legyen,
És tudja mi is az igaz félelem.

Tudja azt, mi a féktelen harag,
S Jobb, ha az hét lakat alatt marad.
Ismernie kell az okot és a célt,
Tudnia kéne az íratlan törvényt.

De még a düh, a gyűlölet bugyrait járja,
Talán majd valahol rálel önmagára.
Mert dirib-darab, ócska, vacak?
Hogy lehetne kiben ekkora a harag?
Ma még legyél Te, Ő vagy Én, mert
Egyek leszünk a pokol peremén.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó