Jelige: Borgyilkos

Beküldte: admin, 2012-04-18 13:28:14  | Címkék:

Görcsglória

Bárcsak ne jönne. Egész héten összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy a munkahelyen el kell bújnom egy üres tárgyalóban, vagy a női vécében, magamra zárni az ajtót, tárcsázni azt a számot, beszélni a portással, hogy hívja a telefonhoz, várni tíz percet, amíg odaér, fojtott hangon, gyorsan eldarálni neki a találkozó időpontját és helyszínét, közben imádkozni, hogy senki ne nyisson rám.  Vajon mit szólnának a többiek, ha tudnának erről az egészről, ha együtt látnának minket? Nézd meg a szerencsétlen embert, milyen körülmények között él, ennek a nőnek nincsenek érzései, hallanám a hátam mögött a hangokat, miközben zaccos életemet kevergetik a délutáni kávéjukkal együtt.

Nekem erre az egészre nem volt szükségem, nem igaz, hogy én választottam ki a kukucskáló nyílást, amikor leszakadtam a differenciálatlan semmiről, és a világra jöttem. Bemegyek a Péterfy kórházba, mert pénzt kell vinnem neki, és a kórházban van a legközelebbi automata. Mögötte, egy vonalban áll egy újszülött inkubátor, a nem kívánt csecsemők részére. Üvegbura alatt pici fekhely, babamintás takaróval, szívteleneknek. Azt kívánom, bár engem is tettek volna oda, mert akkor legalább senkim és semmim sem lenne, csak a vörös loboncom, és a föld a talpam alatt.

Ő sem választott engem. Kár volt érted kioldani a gatyamadzagot, ordította, te nem vagy az én gyerekem, írd meg a végrendeleted, mert szükséged lesz rá. Már három napja nem engedett iskolába, nem hagyott minket aludni, nem is mertünk volna, a késeket eldugdostuk a párnánk alá, és összebújtunk anyámmal. Próbáltuk titkolni a félelmet, mert apám, mint a farkaskutya, azonnal támadt, ha megszimatolta a menekülés nyirkos szagát, és meglátta a szemünkben lobogó riadalmat.

A címem sem tudja, pedig állandóan kérdezi, könyörög, hogy adjam meg, szeretne eljönni. Nem tudja, hol dolgozom, eddig azt hitte, hogy külföldön. Anyám hazudta ezt neki, több mint tíz évig állta a sarat, újabb és újabb történeteket talált ki arról, hogy én miért nem megyek látogatóba. 

Most már én látogatom apámat. A mobilommal játszom a buszon, ennek a számát tudja. Nem a legdivatosabb, legdrágább telefon, de neki ez is nagy pénz lenne. Szégyellem magam, és a ruhámat is, pedig próbáltam nagyon szerényen felöltözni.

Leszállok a buszról, átsétálok a túloldalra. Kiengedték, eljött. Andersen mesekönyvből kivágott, őszhajú koldusfigura ő. Megölel. Behívom őt a plázába, egy ebédre. Az ajtóban álló biztonsági őr nem enged be minket. Leülünk kinn, egy padon. Előveszem a süteményt, amit hoztam neki, mind megeszi, az utolsó morzsáig, mert tudja, hogy bent a többiek elvennék tőle. A pénzt nem akarja elfogadni, ő akarja nekem adni az utolsó ezresét. Amikor végre lebeszélem róla, a hátizsákjából elővesz egy könyvet, hogy legalább ezt adhassa a lányának. Karinthy kötet, több lapja hiányzik. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] súgja apám, hogy más ne hallja meg.


[1] Karinthy Frigyes: Előszó