Jelige: AVALION

Beküldte: admin, 2012-04-18 11:36:47  | Címkék:

Alaktalan mindenem

Fél évvel később felmászok egy sziklára.
Alig akkora, hogy én és a rákok elférjünk rajta. Végül majd lepotyognak. Csobb, csobb.
Felnézek, valami hátha berepül. Nézem a madaramat – ezt a kényelmes klisét. Jó lenne, ha visszaterelhetném magamba, de már túl messzire szállt, a kezeim meg rövidek. Annyira mégis közel jön, hogy szigorú vonásaid megismerjem.
Széles karcsapásokkal vigyorogsz rám. Bájos-bájoló derengés – napkorongot tartasz.
Eleget merengtem tehetetlenségemen. Otthon hiányoltak, félig ott hagytam magam St-Tropez-ban, fél-hunyt szemmel, ami az esőre várt, hátha az lemossa a vászon-arc szemének nyitott karéjait. Aztán majd: azután lesz. Ott pállottam, erjedtem, eresztettem levet, hazahívtak, tehát csak ez a felem maradhatott ott, ez a tétlen. Hazamenni mégsem. Néhány város belefér.
Lenézek a vízre, minden rák lepottyant már – oda a vacsorám. Nem vágyom az emberi szóra. Úgy tűnik, hogy ott van előttem a világ. Megnyílik a kék üveggolyó. Halak és potyogó rákok, ez mindenkim. Felvillan a gondolat, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”[1] Felvillan, nyálkás teste kicsusszant ujjaim közül, és csobb - ficánkol már a vízben, fénye be-behajló mutatóujj.
Nézem mindenkimet.

Hosszú ujjaid tenyerembe martak, úgy robogtunk át az esőtől megsüppedt városon, mint menekülő egerek. A macskakövek mégsem vadásztak ránk.
Haránt a főúton, egy sóhajtás az egész. A felhők felénk irányították fegyvereiket. Húszmilliméteres víztöltények fúródtak belém, lekerekítették figyelmem terét, hogy csak a nem-rálépendő lábakat láttam.
Mire felocsúdtam, nehéz tölgyajtót raktál be mögöttünk.
Perc-fertályórát követett látszólag, és már az asztalnál ültük. Én, te, papa, mama. Lóhalálában csúsztak le a falatok, minden torok egyetlen, groteszk-szivattyúrendszer része lett. Valamit mondtál. Valamit mondott rá mama. Valamit te. Valamit papa. Az ő halántékán már zöld keresztként fityegett az egyetértés hiánya.
Reméltem persze, csak ennyiről van szó.
Tanultam volna franciát, ötlött fel. Leülhetsz fiam, karó.
A bor újratöltötte magát poharamban. Szó szót követett, mind benne nyakig, tejfel a család, én meg kerestem volna egy macskakövet, hogy zavaromat dorombolása enyhítse.
Végül egy köhintés, olyan ártalmatlan fajta, csak felszakadt.
A döbbent csend végighasadt az asztalon, megkerült engem is, majd letelepedett vékony karjaidon. Ő úgy játszottál vele, akár egy oroszlánidomár. Erős állkapcsod felett aztán kipukkadt a csend. És folytatódott.
Próbáltam egy rostot elkapni a fonalból, annyi nem sok, de gondolataim a délutáni fogmosásnál időztek. Úgy végeztem, mint aki smárolni készül papa lakásának dohszagával. Fogpaszta, szájvíz, selyem, megint szájvíz. Most meg émelyítően bugyogott át a rágott tészta-tetemeken a mentol.
Nincs panasz, nagyot nyel, ártatlanul körbepislog, borocska.
Nem sok ez a minden. Például: hogyan jutottam ki az utcára? Végigjátszom újra. Hány pohár bor is volt? Hová tűntünk együtt, külön-külön? Felszálltam a buszra, maradtál.

Nézem a halakat, szemükben együttérzés gyűrűzik. Néhány rákolló kettévágja csendedet. Csatt, csatt, de én tovább rágódom.
Az ég eközben kecskebukát vetett, rám fordított egy sötét aljú űrszelvényt. A tenger valahol belekapaszkodik, ég nyalja lábfejemet. Hamarosan velem fog végződni ez a tenger-ég sötét.
Hamarosan én leszek.


[1] Karinthy Frigyes: Előszó