Jelige: Agyaskalács

Beküldte: admin, 2012-04-17 08:49:06  | Címkék:

Barbus

Barbarának hívták, a közösségi oldalon „Barbara (szívecske, nyuszi mókus) Kovács” néven szerepelt. A barátai Barbusnak hívták, mármint az a kevés, aki egyáltalán szóba állt vele a hetedik céből. A Balogh Rita például minden reggel egyenesen keresztül nézett rajta, mindezt úgy tudta csinálni, hogy közben alaposan végigmérte, az első elálló zsíros hajszálától a szürke ragasztott sportcipőjéig. Barbara pontosan tudta mit néz ilyenkor a Balogh Rita. Hogy már megint mi van rajta.
Mi lenne szöszke, hát ruha. – gondolta ilyenkor. Édesanyja gyakran hozott innen-onnan kinőtt, használt göncöket. Volt, ami tetszett is neki, és olyan is akadt, amit szíve szerint inkább begyűrt volna a kályhába a többi ruhával, amit anyja csak fűteni hozott el. Már ha elment értük. Felkelés után, dél környékén inkább a színes élettel teli, bódító sorozatokat nézte, vagy egyszerűen csak ült a konyhaszéken és cigarettázott.

Egyre több gyógyszert kezdett el szedni. Úgy távoldott a valóságtól, hogy közben észre sem vette a napszakok változását. A délből gyakran este lett, vagy éjszaka. Néha feltűnt neki Barbara jelenléte, ilyenkor utasításokat osztogatott, hol mázosan kedvesen kérlelve, hol indokolatlan dühtől tajtékozva. Ha éppen nem volt kedve postára menni, vagy a boltba, vagy becsöngetni a szomszéd Dorka nénihez a mosás miatt, akkor Barbarát ugrasztotta.
Barbara feladatai egyre nőttek. Az alig kamasz lányka gombóccal a torkában néha visszaszólt, ilyenkor anyja a fejéhez vágta a szokásos mondatot: Mehetsz te is apád után.
Mehetne persze, csak azt szerette volna tudni hova. Jobb napokon arra gondolt, mehetne utána külföldre, rosszabbkor a temetőbe.
A kis szoba küszöbétől persze nem ment tovább. Inkább leült a számítógépe elé, mert az még megvolt neki, azt még nem adták el. El se tudta volna képzelni, mi lett volna vele a gép nélkül. Az internet nélkül, a közösségi oldala nélkül.
Netjük is volt, ahogyan a tévé is ontotta a csatornákat. Meg volt villany is, bár Barbara tisztán emlékezett rá, amikor két láthatósági mellényes férfi kikötötte náluk. Nem érdekelte honnan vannak mégis ezek a dolgok, ahogyan az sem, mi lesz velük akkor, ha tényleg el kell hagyniuk az otthonukat.
Az anya feladata, azt anya oldja meg. – mondogatta megnyugtatásul magának, amikor újabb kibontatlan csekket talált a fiók mélyén.
Erről persze senkinek nem beszélt, félt Balogh Rita tekintetétől, de még jobban a szavaitól. Félt, hogy megtudja. Volt egy lány, a Lakatos Vanessza, akit halálra szekált, egészen addig, amíg az anyja be nem ment és ki nem osztotta a Balogh Ritát. Később magán tanuló lett.
Őérte persze nem ment be az édesanyja. Sem az édesapja.
A ma reggelt is túlélte egyedül, szavak nélkül.
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]–sóhajtotta az irodalom órán halott mondatot.
Szeme előtt felvillant a jellegzetes keretbe foglalt neve: Barbara (szívecske, nyuszi mókus) Kovács.
Végül csak ennyit írt:
Búcsúzom.


[1] Karinthy Frigyes: Előszó