Hirdetés
Pályázatok » New York
Jelige: Az irodalom visszavág
Elgépelt vallomás
Hajnal van. Zörögve nyílik a táj,
mint egy kopott, ócska füzet. Én
egy tarka pad hátán püfölöm a
betűket szívem billentyűzetén.
Beírom, majd kitörlöm
folyton a neved.
Üzenni akarok!
Beszélni veled!
Olyasmit írni, mit
egy gép sem ment el!
Elküldjem? Hallgassak?
Jó, legyen…
- Enter -
Jelige: Liliom
Egyetlen mondat
„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”[1]
Hogy a világot milyennek látom:
Mint egy kettős, fordított álom,
S az álomképeket ki érti meg?
Jelige: Vaeltaja
Neked se
Azt, hogy mit? És mennyire?
„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”[1]
ha koszos tenyeredben utazom
mint megnemértett gazember
mint elhasznált rakomány
- hogy így alakult?
Jelige: JoediMaggio0415
Tökőszinte Világ
„Most aztán húzhatok vissza a szürke hétköznapokba”- zokogott Brúsz, a Tökőszinte Világ kiszavazott játékosa, aki 9 és fél napot töltött a villában. Teri néni megtörölte a szemeit. Szegény gyerek- ki fogja fogni a kezét, most hogy kiesett? Feltápászkodott a fotelből, odacsoszogott és felhangosította a Tv-t. Szegény, szegény gyerekek - dohogott, miközben nekilátott krumplit pucolni a konyhában. Méghogy pszichológus segíti őket …értenek is ezek hozzá, sorra roppannak össze. Tegnap a Robin, ma a Brúsz, és az a lányka is olyan sokat sír. Ha lenne valaki, aki elmondaná nekik, hogy mindig van valahogy… hogy ne keseredjenek…. hogy majd csak lesz valami….Ő már csak tudja. Tud ő már majdnem mindent. Hogy miként kell két kiló krumpliból egy hétig jól lakni… házalapot ásni félidős terhesen … ruhát varrni terítőből. De kit érdekel egy vénasszony, senkit.
Öt szem krumpli, ennyi bőven elég is már neki. Teri néni vizet eresztett a lábosba. „Most mihez kezdek, vazze, még a mocimat is eladtam, hogy megvegyem ezt a zakót, amiben a beszavazóshowban voltam”- kesergett tovább Brúsz a csipketerítővel letakart készülékből. A mélyendekoltált szőke a könnyeit törölgette- „Hiányozni fogsz, nagyon, hallod, nagyon! Kivel iszok bubisüccsit reggelire?”
Teri néni meggyújtotta a gázt. Ez a leány is, ez lesz a következő, látszik hogy már alig bírja a folyamatos feszültséget, hogy megvárja e a szerelme odakinn. Istenem, szegény nem is sejti, hogy az meg a pucérkodós képeit mutogatja. Ilyenek ezek a férfiak. Hát hogy lehetne ezt bírni ép ésszel, a Bolond Kati se bírta! Két évig nem jött hír a vőlegényéről, mikor vége lett a háborúnak, se az hogy él, se az hogy meghótt. Meg is bolondult, félmeztelen futkosott a mezőn, még öregkorában is.
„Pedig én magamat adtam, csak magamat!”- folytatta Brúsz az önsajnálkozást, a szőke sűrűn bólogatott mellette a bőrkanapén. „Te tök őszinte voltál, de mindig a sunyik érvényesülnek, nézd ezt a kígyót is, most röhög a hátunk mögött, hogy így kigolyózott téged.” Milyen okos ez a leány- motyogta Teri néni, miközben a nyomóval összetörte a krumplit- én bizony évekig nem jöttem rá, hogy a Maris az én Gyulámra pályázik. Hogy azért lebzselt minálunk minden vasárnap délután. Aztán amikor rájöttem, már késő volt. Rajtam röhögött a fél falu. A csalást még csak-csak lenyeltem, de a szégyent, azt Isten se mosta le rólam.
„Most menjek vissza gürizni, mint egy műmájer?” – tipródott Brúsz, miközben Teri néni nekiállt bekanalazni a krumplipürét. „Nemá’, dehogy, nincs gáz, … írhatnál egy könyvet”- vetette fel hirtelen a szőke, mire Brúsz szeme is felcsillant – „Hú vazze, erre nem is gondoltam, tényleg- megírhatnám a …. valóságot, a benti világról, meg erről a kígyóról is”- bökött fejével a másik szoba felé. – „Hogy is mondják- nem mondatom el neked, inkább majd mindenkinek megmondom…vagy hogy, na, szóval egy ilyen tökőszintét.”
Jelige: Eper
Óda egy Liliomhoz
Szavaim zengi az ég, hallja az erdő s tovább viszi a szél. Hegyeken, sós óceánokon kelné át, hogy megtudják mi az, ami a szívem legmélyéről burjánzik. Itt bent, a mellkasomban, akár a borostyán úgy ölel körül, de úgy fojtogat, mint a legerősebb kígyó. Mar, mint méreg, kínoz, szemrebbenés nélkül kioltaná életem, de mégis… Ó, mennyire szeretem! S ha kell, hát átérzem ezt a kínt, igen megélem akár százszor is!
Jelige: Maya
Fikció
Távolról támad. Sejtelmes ködön át férkőzik nyugalmamba. A fejemben csörömpöl, harsog, mit harsog, ordít. Mi ez? Csörgés? Honnan zúdul rám ez az éles, érdes hang? Vekker? Máris reggel van? Nem létezik. Épp hogy letettem a fejem. Hadonászom az óra felé, leverem, a zaj marad. Felpattanok, de ólom, sűrű fekete masszában botladozom. Bekanyarodom. Ha a kanapén feküdtem, akkor erre van a telefon. Falnak ütközöm. Tévedtem. Akkor talán arra? Kezd derengeni, hol lehetek. Egek. Milyen sötét van, mint a pokolban. Tapogatózom. Győzedelmesen lecsapok a telefonra, megkönnyebbülök, csönd lett. A kagylóból sírás, nyöszörgés hallatszik. Ki az, és mit akar? Fickó, te vagy? Azonnal gyere ide, a szomszéd szobában idegenek motoznak! Biztos betörők, nem merek bemenni. Csak annyit bírok kinyögni, hogy éjjel van! Akkor, feküdj le, és aludj! Kihívom a rendőröket, a tűzoltókat, felverem a szomszédokat, ha te nem vagy képes segíteni szegény édesanyádon! Visszabotorkálok az ágyamba, még átölel a megmaradt melegség. Elhelyezkedem, felveszem a jól begyakorolt, és bevált alvó pózomat, jobb kar fent kinyújtva, bal térd felhúzva, lazán, mély levegővétel, kifújás, és jöhet a finom szundikálás. Ehelyett kezem önállósítja magát, felkapcsolja a kislámpát. A fény szúrja fáradt szemem, hulla vagyok. Mégis gépiesen felkelek. Pizsamát le, összehajtom. Anyám mindig veszekedett, ha szétszórtam a holmimat. Berögződött mozdulatokkal öltözködöm, próbálok nem gondolkodni. Nem sok eredménnyel. Zakatolnak bennem anyám szavai. Feküdj le és aludj! Tudja, hogy úgysem tudnám megtenni. A kocsi a garázsban, épp hogy megpihent. Az úton alig vannak, aki teheti, alszik. De jó nekik? A gyomrom is felébred, gombóccá válik a biztonsági öv alatt. És, ha tényleg betörők? Akármilyen lassan megyek, odaérek. A királyfi érezhette ezt a sárkány barlangja előtt. A ház tárva, nyitva. Mindenütt égnek a lámpák. Gyanús csend. Sehol senki. Jézusom. Körbejárom a szobákat. Egy teremtett lelket sem találok. Semmi rendetlenség, sehol semmi nem utal arra, hogy betörők jártak erre. De hol az anyukám? A kert tüzetes átkutatása eredményes, anyu remek búvóhelyet talált. A szaletli köré nőtt bozótba fészkelte be magát, s úgy ült ott, mint egy riadt kismadár. Elmentek? El. Sehol senki. Előjöhetsz. Átkarolom, s majdnem felemelem mozdulatommal könnyű, kis testét. Arcára ráncokat rajzolt a háború, a nélkülözés, a gyereknevelés, apám halála. Ez utóbbit sosem heveri ki. Nem is fogadja el, nap, mint nap beszélget vele. Ez a legújabb, hogy van valaki a másik szobában. Azért örülök, hogy nem kellett farkasszemet néznem semmilyen fenevaddal. Gyere, menjünk be, feküdj le, pihenj egy kicsit. Kisírt, vörös szemével int, hogy be merek-e menni abba a bizonyos szobába. Persze. Gyere, te is, nézd nincs itt senki. Óvatos léptekkel , remegő kézzel benyit, végigfogdossa az ablakot, csukva, a bútorok a helyén, semmi sem hiányzik. Átölelem. Sírva fakad, rázkódik görnyedt, hajlott háta. Most látom, milyen sovány, törékeny. Ringatom. Nyugtatgatom, míg el nem alszik. Én már nem vagyok álmos. Gondolatban a holnapi cikket írom, róla.
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]
Jelige: Piros
Menedék
Milyen múlandó is az élet. Oly könnyen vége szakadhat, egy szempillantás alatt véget érhet. Akár egy könnyű szellő, amely végig söpör az őszi tájon felkavarva a leveleket, megtáncoltatva a levegőben, hogy aztán ugyanolyan hirtelen el is tűnjön, mintha sose járt volna arra. De a halál másként is kopogtathat az ajtón, könyörtelenül bejelentve hogy hamarosan lecsap áldozatára, s ez ellen mit sem tehet a hadakozó. Az ember csak akkor jön rá igazán, hogy milyen fontos is az élet, amikor már a saját halandósága a végéhez közeledik. Akkor döbben rá, hogy annyi mindent elhalasztott, hogy még temérdek feladata lett volna a világban, s mindezeket már nem hajthatja végre. Milyen szomorú. – gondolta az élet, mikor egy újabb haldoklót adott át a halálnak. Hogy az ember mennyire ragaszkodik hozzám, amikor egész földi léte alatt nem is létezett igazán. Bár tudnák az emberek, hogy hatalmas kincs az hogy lélegeznek, az hogy ÉLHETNEK. De ők felelőtlenül játszanak a halállal, s oda dobják magukat a kaszásnak. Ó, bár tudnák, milyen árat fizetek én azért, hogy létezhessenek. – panaszkodott mérgesen, s haraggal teli sajnálkozással pillantott le a Földre. Végig kell néznie, ahogy az emberiség megöli saját magát, ahogy szépen lassan elpusztítja a földet ahol él, mit sem törődve a következményekkel.
Jelige: Stirner
Bye Bye standby
Két éve este egy buszmegállóban éreztem először a furcsa zsibbadást a lábaimban. Éppen egy régóta várt összejövetelre igyekeztem a barátaimhoz, ezért dühösen szitkozódtam magamban,hogy ez az ostobaság elrontja a szórakozásomat.
Két hét múlva még mindig gumiszőnyegnek éreztem a betont is, így nem maradt más lehetőség, mint a neurológiai ambulancia. A diagnózis úgy vágott fejbe, mint egy húsz kilós homokzsák: a szklerózis multiplex nem gyógyítható, csak tüneti szinten kezelhető.
Az esélyek teljesen kiszámíthatatlanok, a teljes bénulástól a vakságon át a szinte tünetmentes életig bezárólag. Nem mindegy, mire számíthatok.
Jelige: haho
Vallomás
„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”[1]:
hogy a veszteség a része egy eljövő szép harmóniának
itt minden saját kulcsra nyílik - zár,
minden egyforma színben van saját határ
s komolynak lenni néha annyi csak,
mint szórakozni saját vakságunk okán.
Jelige: Elfaba
Nézőpont kérdése
Májusi hétfő reggel volt, a megszokottnál nagyobb nyüzsgéssel. Rengetegen érkeztek a német nagyvárosba, az addigi legnagyobb repülő gépezet felemelkedésére.
A város lázban égett, volt aki régen látott rokonainak tartott városnézést. De akadt olyan is, aki hazamenekült a város felbolydulása láttán.
A vendéglátóhelyek székei jómódú vendégek méretes fenekétől, míg a kereskedők polcai árutól roskadoztak.
A tejeskocsi fel-felbukkant néha az utcákon harsány üdvözlésekkel és üvegcsörömpöléssel kísérve. A pékek mosolyogva pakolták polcaikra a friss, gőzölgő kenyeret. A pékáru illata egészen a közeli újságos bódéig kanyargott, mire első áldozatára rátalált.
Egy férfi lépett elő a fekete-fehér lapok seregéből tökéletes rejtőszínben. Szürke öltönyének neki-neki fújta a langyos nyári szellő, lepedőnyi újságját. Komoran végigolvasta a „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] című rovatot, majd csípős megjegyzést tett.
- Végül mégis sikerült megszerezniük az utasok listáját. Még egy léghajón sem lehet biztonságban az ember, bármennyi pénze is legyen…
