Jelige: Irgalom

Beküldte: admin, 2013-05-22 08:28:51  | Címkék: , ,

Parmenidész ébredése

Egy kicsit húzott a khitónján, ahogyan a kereveten feküdt. Este későn ért haza. Zénónnal sokáig vitatkozott, ezzel az eleven eszű fiúval, akit szeretett volna utódjának az iskolában, de félt is tőle, hogy megbízhatatlan. Olyan fáradt volt, hogy csak ledőlt, és máris álomba zuhant. Szinte mozdulatlanul feküdt, mint általában. Bár hevesen és hosszan vitatkoztak, mire haza ért, már semmi nem maradt benne a disputa hevéből. Hajnalra azonban lehűlt az idő. Hűvös szél kerekedett, átfújt a szobákon. Annyira még nem fázott, hogy fel is ébredjen, csak jobban magára igazította a kényelmes ruhadarabot. Bal kara feje alatt, jobbja mezítelen volt. Erre húzta fel a szövetet, miközben teste helyzetén egy csöppet sem változtatott.

Amióta öregedni kezdett, nem kelt már olyan korán. Teste szinte várta, hogy rásüssön a nap, s csak miután felmelegítette az alvástól elgémberedett tagjait, akkor ébredt fel igazán. Addig csak úgy engedte, hogy az ébrenlét és az alvás közötti küszöbön ingadozzon, mint a gyerek, aki nem is tudja, hogy ki akar-e lépni az udvarra, vagy inkább még bent maradni, biztonságban. Ilyenkor mindenféle gondolatok látogatták meg, ismerős és ismeretlen képeket és hangokat érzékelt összekeveredve ebben a köztes állapotban. Nem bánta. Egyszerűen hagyta, hogy ami megtalálja, vele is maradjon, majd távozzék, ha úgy kívánja. Hiszen a gondolat test, a test gondolat, ami van, szellem és ami szellem, az anyag.

A kertből hallani lehetett a kabócák csettegését. A Nap is fölkelt már, korai szelíd sugarai ott nyújtóztak a kőpadlón az ágy mellett, de fölkapaszkodni még nem mertek. Az alvó a másik oldalára fordult és horkantott egyet. Egy pillanatra úgy tűnt, most fölébred, de aztán újra egyenletessé vált a lélegzete és tovább aludt. Lecsukott szeme mögött azonban látni lehetett szemgolyója ide-oda mozgását. Bőre itt-ott megremegett kissé, szája széle is mintha elkeskenyedett volna, mint aki nagyon figyel valamire, valahová.

Vásznat látott, hatalmas lenvásznat, amint valahonnan aláomlott, anélkül, hogy fel lett volna függesztve. A fény játszott rajta, hol előbukkant, hol pedig eltűnt, mintha a vászon nyelte volna el. Lassan alakok indultak egymás felé, homokvihar ködében lépkedtek, talán nem is látták egymást. Délibáb csillámlott, majd szürke kavicsos úttá lett a lábuk alatt. Minden lassú, de nem méltóságteljes, inkább kiváró, gyanakvóan óvatos. Ahogyan a lábukat tették, egyiket a másik után, hosszú köpönyegük alól éppen csak lábfejük bukkant elő. Az úton haladva álltak és állva haladtak. Az arcuk kivehetetlen, de sziluettjük annyira hasonlít egymásra, hogy tükörképek is lehetnének. A távolodó önmagához közelít, anélkül, hogy magára nézne. Aki érkezik, saját magához jut ólmos lassúsággal, mintha nem is moccanna, csak halvány arcából kelne a gondolat, ami test.

Fák dülöngélnek, lombjuk a mélységbe lóg, vagy a tóban tükröződik. Gyökereik az út felé kúsznak, a falakra kapaszkodnak, és a törzseket ölelik, szorítják vagy tartják. Nincs elöl és hátul, első és második és sokadik sor, mint az út menti erdőkben. Egybeérnek a sorok, az összefonódott indákkal és lombkoronákkal, a széles és keskeny törzsek, mintha nem lenne peremük, csupa sziluett, tünemény, átjárható elnyelő rengeteg.

Khitón a vászon, testem álomba csavarva, mint szőnyegbe. Csak a gondolat, a mozgás gondolata kerülhet meg. Ő láthat onnan kintről, aki itt vagyok, ez a kép, a lágy és mégis félelmetes megfoghatatlanság, fogódzónélküliség. Gondolatom szeme az álomba csavart testemet nézi, amint fekszem az út menti erdősáv peremén. Mellém léphetne, de nem közelít, csak én szeretném, ha találkoznék vele, a mindig jövővel és sohasem érkezővel. Árnyékom fákat mintáz, egyre nyúlnak az úton, amin a két alak egymás felé lépked. A tó tükrében lombkorona vagyok, falra kúszó gyökereim szétterpeszkednek a hatalmas vásznon.

Ekkor nyújtózkodott egyet, de szemét nem nyitotta ki. Még rajta tartotta a félálom különös, egybemosódó jelenetén. Megvakarta szakállát, hosszan alulról fölfelé, majd vissza, aztán karját és kezét ismét a köpönyege alá csúsztatta, vissza az alvó test melegébe. Az álombeli kép vagy annak emléke oszlásnak indult, fejében reggeli gondolatok kezdtek testet ölteni. Már tudta jól, tapasztalatból tudta, hogy ezek nem igazi gondolatok, csak foszlányok, fölcsillanások, mégis barátságban volt velük. Igaz, mire teljesen fölébredt, már nem tudta logikus sorrendbe rendezni őket. Pedig olykor úgy érezte, ha vissza tudná idézni az eltűnt összefüggést, akkor végre tovább léphetne egy olyan irányba, mellyel majd meglepheti vitapartnereit, főleg Zénónt, aki mindig megelőzi vagy inkább összezavarja. Egyszer annyira szerette volna megtalálni azt, amit az ébredés kiejtett a kezéből, hogy visszafeküdt az ágyába, pontosan úgy helyezkedett el, ahogyan a fölébredés pillanatában találta magát. És várt. Csak várt. De gondolatai inkább a várakozással és a veszteség egyre erősödő tudatával voltak elfoglalva, így nem is engedték, hogy ismét találkozhassék azzal, ami már elhagyta.

Hogyan keletkeznék a létező? Mert ha keletkezett, nem létezik, s akkor sem, ha ezután akarna keletkezni. Így hát kialszik a keletkezés, és nincs tudás a pusztulásról. Aztán mozdulatlan, kezdet és megszűnés nélkül, mivel a keletkezés és pusztulás nagyon messzire űzettek, eltaszította őket a bizonyosság. Nem illik a létezőhöz, hogy ne legyen teljes, mert nincs hiánya, ami ha volna, mindene hiányoznék. Puszta nevek azok, amelyeket a halandók alkottak maguknak: keletkezés és pusztulás, létezés és nemlétezés, a helyváltoztatás és a csillámló szín cserélődése.

A nap sugarait érezte a combján. Gyomra korgott egyet, a friss kecsketejre gondolt, amit reggelente kapni szokott. Vajon létezik-e a kép, amit álmomban láttam? Láttam vagy gondoltam? Vagy álmodtam? Milyen érzékeléssel éreztem magam álombeli létezőnek? Túlontúl sok kérdés szaporáz.

Fölült és kinyitotta a szemét. Szobája barnás, foltos márványfaláról visszanéztek rá a mintázatok.

 

Szeged, 2013. május 15.