Jelige: heavenly

Beküldte: admin, 2013-06-01 16:40:12  | Címkék: ,

Parmenidész kilátója

Még egy utolsó hívás, s mikor az indignáltan hadaró női hang végre elfúl a vonal túl felén – legalább egy kurta este erejéig - elhagyhatom ezt a hamisan kongó üvegpalotát, ahol nap mint nap művelt rabszolgák hordái kínálják tálcán fejüket, s ahol az egyetlen egyetemes igazság a monitorokból kiabáló táblázatok, s a generációkkal fiatalabb kollégák elcsigázott mosolya, amint a telefonon érkező panaszfolyamok hullámain egyensúlyozik. 

Jómagam sokkal szerényebb hajlékkal vagyok kénytelen beérni. Más külföldihez hasonlóan én is egy lerobbant külvárosi negyedben bérelem piciny lakásomat, amelyben egyelőre még klíma sincs, ám a fojtogató hőség ellenére most még nem kívánkozom haza – abba az odúba, ahol hónapokig mindhiába vártam, hogy megcsörrenjen a telefon, s mikor végre megtörtént, hát idáig juttatott. Közel negyvenéves fejjel help desk munkatársként gályázom – igen, ez a pozíció neve; a copy paste-ek, a kíméletlenül kopogó körömcipők, az egyen nyakkendők mögé fojtott álmok, a simulékony jellemek világa lett fogadott otthonom, nekem, ki sok esztendővel ezelőtt még képzett színművészként kerestem kenyerem, s estéről estére a közönség szeszélyének kiszolgáltatva hol tomboló taps zuhanyában lubickolva, hol némán értetlenkedő tekintetek sugarában fonnyadva hajlongtam a perzselő reflektorlámpák alatt.

Megesett persze, hogy vigasztalhatatlanul lehangolt voltam, s mégis vihorászva kellett ugrabugrálnom a színpadon az egyik táncjelenetben. Hosszú estéken át viháncoltunk, fecserésztünk, ripacskodtunk, ám amint kiléptünk az árnyékba, búba oltott közönyünk még egymás pillantását is messze elkerülte. Hosszú estéken át várakoztunk, sminkeltünk, sms-eztünk a törékeny színfalak mögött – titkok cseréltek gazdát, álmok törettek össze, Facebook-üzenetek suhantak a térben. Maszkokra vetített igazságok, khitónok ráncaiba rendezett körmondatok perdültek -, s akkor is lelkünket kiontva kellett játszanunk, ha csupán öt ember vetődött el romos kis színházunkba – pici papírmasé-létezésünknek ez adta egyedüli legitmitását, értelmét.

Egy idő után azonban eluntam, hogy a szerepekért kuncsorogjak és élő halottként vonszoljam magam a darab üresjárataiban, a megkopott jelmezekkel és a vádlón heverő sörösüvegekkel díszített takarás mögött.

Elhatároztam hát, hogy írásra adom fejem, és befészkeltem magam lakásom lefüggönyözött rejtekébe, ahol papírdobozból fogyasztott pad thait lakomázva sorra gyártottam többnyire az élet igazságáról szóló, filozofikus hangvételű mesterműveimet, amelyeket aztán rendre vissza is dobáltak a kiadók. „Túl elvont”, vagy „nehéz besorolni bármilyen műfajba” – hangzott a verdikt, de leginkább azt kifogásolták, hogy nem elég eladhatók. Nem hibáztatom őket: ki is olvasna végig egy a lét értelméről karattyoló, több száz oldalon keresztül hömpölygő értekezést?

Azt azonban különösnek találtam, hogy amikor még vásári komédiásra emlékeztető figurám mögé rejtőzve raccsoltam soraimat, egy idegen nép akcentusát imitálva, a közönség százszorta jobban kegyeibe fogadott, mint szegény regény-gyermekeimet, amelyeknek őszinte mondanivalója, gondolatai a kutyát sem érdekeltek. 

Mikor aztán terveim a semmibe hullottak, képzeletbeli dalszüzeim is szétrebbentek, magukra hagytak, s ideje volt, hogy útra keljek. 

Emlékeim szelencéjéből – ha akartam, ha nem - minduntalan kiszabadult hajdani kedvesem emléke is, akivel valójában csak háromszor keresztezték egymást útjaink, s akit egy jég-láncra vert napon pillantottam meg egy északi kávéház üde párnái és egy félbehagyott novella sorai között: zöld szemeiben az értelem tüze, kecsesen, őszinte mosollyal az arcán suhant el előttem egy chanson dallamára, hogy aztán este viszont lássam az egyik legmegrázóbb előadásban, amelyet valaha is átéltem. Oféliát játszotta a Hamletben, és akkor döbbentem rá, micsoda pojáca vagyok. Döbbenten néztem a távolodó város maradványait, az éjszakában mártózó erődítmény romjait, s amint az esőcseppek ütemesen kattogtak a vonatablakon, úgy kopogtak versem sorai is jegyzetfüzetem lapjain.

Soha többé nem láttam őt.

 

Aznap éjjel különös álom tette tiszteletét nálam.

Ismét a színpad-porondon álltam, akárcsak évekkel ezelőtt, s ahogy az nem egyszer a valóságban is megesett, nem találtam helyem a szerep buborékában, nem leltem helyem a társaim között, mögöttem gúnykacajra fakadtak a méregzöld színfalak mialatt eltúlzott, maníros gesztusokkal rikácsoltam. Ám egyszer csak - magam sem tudom, miért -, kínzó szomorúság tört rám, és ömleni kezdtek könnyeim. S amíg zokogtam, mondanivalóm egyszeriben új értelmet kapott álmom közepén, és patakzó arccal bár, de hitelesen kezdtem szavalni a mindaddig semmitmondó sorokat.  

 

Hónapokkal később. Fekete tűsarkak vezetnek egy üvegtorony kusza folyosóin, szögegyenesre fazonírozott, hollófeketére festett haj, a kifejezéstelen arc percekig mered a papírra vetett adatokra.

Egy istennő szigorával nézi végig életrajzomat, szája szegletén alig észrevehető, méla undor pengeti húrjait. A népem képzelete által teremtett mitológia szereplőire gondolok hirtelen, régen még ők hozták a döntéseket, az ő szavuk volt az igazság.

Istenszékét hajszálnyit közelebb húzza, a merev tekintet most arcomba fúródik  – íme, megszületett a döntés.

- All right, tehát Görögországot kéne majd szupportálnia, reggel 8-tól este 6-ig tartana a munkaideje, valószínűleg nem lesz sok hívása, mit gondol, menni fog, Parmenidis úr?

Némán bámulom a steril ebédlőt, a műanyag bútorokat, egyszer csak eszembe jut a régi fellépések emléke. Enyhe akcentussal beszél, de már egy ideje itt élhet, mert minden szava kristálytisztán érthető.

- Úgy látom, eredetileg színművészetet tanult Görögországban, majd Olaszországban élt egy . Remélem, tisztában van vele, ez meglehetősen távol áll attól, ami itt várja…Ezt követően évekig munkanélküli volt…

- Én már gyakorlatilag mindent csináltam az életben, asszonyom, csak épp akasztott ember nem voltam.

Szomorkás mosolyt erőltetek magamra - meggyötört grimasszá torzul. Kínos csönd, láthatóan egy cseppet sem találja humorosnak, tömzsi púderréteggel bevont, jól sminkelt profilja életrajzom és arcom között ingázik.

- Well, engem azért érdekelne, mégis mi szél hozta nálunk, úgy tűnik, rengeteg dologgal foglalkozott az elmúlt évek során, csak épp customer service-el nem.

- Nem tudom, mit felelhetnék erre. Azt hiszem, egész életemben azt vártam, majd megtalálom azt a területet, amelyben önmagamra lelek, de a végén csak még távolabbra sodródtam a célomtól és saját magamtól is.

Ez már neki is sok, a púdermáz alatt a döbbenet redői játszanak, egy ilyen válasz láthatóan nem fér bele egy állásinterjú szokásos kereteibe. Mivel azonban kell nehéz görög nyelvű támogatót találni, megköszöni a beszélgetést, majd gratulál és felvesz a posztra.

 

A napok irritáló egyformaságban telnek. A kávék-team meetingek-panaszos hívások-műanyagebédek láncolatából nehéz kitörni, s egyetlen szórakozásom, hogy pár pillanatra megfeledkezzem a napi intrikákról, teljesíthetetlen kérésekről, vádlón kattogó egerekről, ha egy-egy este ellátogatok egy eldugott kis moziba a Duna partján valami skandináv vagy chilei művészfilmre.

Holnap majd vissza a copy paste-ek és gúnyos szemű, évszázadokkal fiatalabbnak tűnő kollégák közé, vissza a jól begyakorolt, robotisztikus telefonos üdvözlőszövegek birodalmába – melyek nem sokban különböznek korábbi replikáimtól -, most azonban még a lakásom felé ballagok, hogy aztán parányi erkélyemen, egyszemélyes kilátómon könyökölve, egy pohár madeirával a kezemben bámuljam az alattam elhaladó autókat és a sietve tipegő hangya-emberkéket, találgatva, vajon mi lehet foglalkozásuk, családi állapotuk, titkos történetük, incselkedve a gondolattal, hogy talán csak delíriumtól eltelt képzeletem hímzi alakjaikat az előttem elterülő, őrült kanavászra.

Ismét elfátyolozom magam monitorom mögé (mintha még nem lette volna elég belőle a munkában), és felkapcsolódom a netre. Fenyegetően szikrázik fel a Facebook iskolás-kékje.

Végül nem bírok magammal, bejelentkezem, s immár ki tudja, hányadik alkalommal megkönnyebbülve konstatálom a bíztató tényeket, hogy csaknem ezer „barátom” van: létezem.