Bejegyzések a következő címkével: 'b'


Jelige: borsó

Beküldte: admin, 2012-12-04 20:55:54 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

Tűzliliom

Ez a kávézó, amit inkább mondanék presszónak, már nem volt sem gazda, sem monumentális sem pedig híres. Egy elrejtett kis zugban téblábolt, valahol a Szarvas söröző mögött viszont még a porcelánbolt előtt.

A berendezése? Az hagy némi kivetnivalót… A pult karcolt volt, láttatni engedte, hogy az idő rozsdás vaskarmai senkit sem engednek megmaradni eredeti állapotában. És miért írom azt, hogy senkit ahelyett, hogy semmit írnék? Megszemélyesítek egy omladozó épületet, sőt hamarosan a nevét is leírom… ugyan is, ez a hely élt és lélegzett minden nap öregebb lett, változott és várta életének utolsó alkonyatát.
Persze, ahogy mi is, úgy ő is volt, fiatal, életerős és egészséges. Minden gyermek csodálatos a születésekor, ez Tűzliliommal is így volt. Kis vörös téglái akkor még fénylettek, ablakai tiszták voltak.
Szóval. Tűzliliom rendkívül tehetséges volt már az első három hónap után úgy kacsingatott a sétálókra - főleg reggel, mikor elemében volt - hogy azok nem bírták ki, be kellett menniük egy erős feketére.

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: barcelonaboy

Beküldte: admin, 2012-12-04 20:54:27 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

Lélekkávéház

Szerettem a kávéházakat. Szeretem a kávéházakat. Talán ez az egyetlen dolog, ami nem változott az elmúlt fél év során. A kávéház különleges hely, ahol kiszakadhatok a szabad akarat rutinjából és önmagam lehetek. Mindig más és mégis mindig ugyanaz az ember. Gyakran találkozom itt barátokkal vagy ismeretlenekkel. A mai nap mégis különleges. Ma önmagammal találkozom.

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: Brando

Beküldte: admin, 2012-12-02 21:39:30 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

Az új cipő

Serfőző Lajos nem szerette a hivalkodást. Hajnalban kelt, az első busszal ment dolgozni. Targoncával vitte az árut, ahová kérték. Kollégáival csak fociról beszélt. Hazafelé a bisztróban megivott két kupica kisüstit, aztán sietett haza. Szeretett egyedül lenni. Lenke fotóját mindig megsimította, miközben bekapcsolta a tévét. Az asszony pár éve költözött el a nagyobbik lányukhoz. Azt mondta, ő nem tud több meccset megnézni.
Serfőző Lajosnak egyetlen barátja volt. A szomszéd öregúr, akivel mindig történt valami. Leesett a létráról, hármasa volt a lottón, a múlt héten pedig elment egy kávéházba.
Kávéház – morfondírozott Serfőző Lajos – olyan ismerősen hangzik. De miért nem volt ő soha? Pedig az öreg szerint ott kristály a csillár, üveg a tányér, és isteni a kávé.
Serfőző Lajos csak legyintett. Jó neki a kotyogós is.

0 comments | A teljes bejegyzés

Jelige: Botond1

Beküldte: admin, 2012-12-02 21:11:12 | 0 Hozzászólások  | Címkék:

A kávéház és a bicikli

Kapott egy biciklit a kollégáitól, mert jól állt neki. Meg messze is lakott. Ráadásul szerették. Nagyon. A régi meg összetörött. A törzshelyén, a „Kávéházban”, ahogy ő nevezte, volt egy kapualj, ahova mindig kikötötte a biciklit. Volt, hogy napokra. Biztonságban volt. Esténként dolgozott, sokat. Ismerték a városban, felkapott volt, híres. Mikor végzett a munkával, ment a Kávéházba. Lesni és kutatni. Ha nem dolgozott, akkor is ott volt. Ült és várt: kivárt. Ivott. Rendszerint sokat, volt, hogy még annál is többet. Kutatta a múltat, a múlt figuráit, alakjait. Legalábbis is ő így gondolta. Ilyenkor álomvilágban élt, álomemberekkel vette körül magát. Alakokkal, akiket a múltban vélt felfedezni. Nem ismerte őket. Csak tudta őket. Érezte őket. Tele volt a feje és a szíve múlttal. amivel nem tudott, nem is akart mit kezdeni. Várta, hogy újra elfogja a régi érzés, amit annyiszor elképzelt már magáénak. A nagypapa-érzés, az ópapa-érzés, a könyv, a film, a vers-érzés. A múlt érzete. Az érzés, ami nem volt a sajátja, de azzá lett. Mesélték. Tanulta. Olvasta. Hallotta. Játék volt, ami kezdett egyre komolyabbá válni. Ismerősök vették körül, de nem voltak barátai. Nem engedte, hogy legyenek. Mert egyikőjük sem, senki sem volt olyan, mint az álmában. A múltban. Félt a csalódástól, félt a jelentől. Jövő nem volt. Várt: várta, hogy belép az ajtón a barát. Érezni és látni akarta. Megvolt a törzshelye, a törzsasztala: kerek márványasztalka, olyan, mint amilyen a „nagymamánál” volt az „igazi lakásban”. (erre az asztalra szokta mondani, ahogy haladt előre az éjszakákban és egyre gyűltek a poharak: „ez lesz a sírkövem”. Egyszer olvasta valahol, hogy a régi kávéházak asztalaiból sírköveket csináltak.) Ismerték, elfogadták, szerették is talán. De nem értették, vagy nem akarták érteni. Minek. Iszik. Fizet. Elmegy. A háta mögött úgy hívták, hogy a „művész”. Fiatal volt, erős és tele energiával. Nem mutatta. Belül tartotta. Csak akkor lehetett látni, amikor tekert. Az ajándékba kapott biciklivel. Az új „társával”. Akár jött, akár ment. Pedig olyankor már nem volt önmaga. (Csak ezt el szokta felejteni.) Addigra az éjszaka rendszerint megtette a magáét. Mint azon az utolsó estén is. Amikor gyorsabb volt a villamos, vagy erősebb. Vagy csak egyszerűen ott jött. Lehet, hogy nem tudta. Pedig tudhatta volna. A múltban is mindig ott járt a villamos. Mesélte a nagypapa. Csak akkor még nem jártak biciklivel a kávéházba. Az asztalka nem lett a sírköve, most is ott áll a Kávéházban. Emlékét az aljára írt sorok őrzik: Itt ült L.Zs színész, aki az új társával ment a régi halálba.

0 comments | A teljes bejegyzés