Jelige: xlalk

Beküldte: admin, 2012-12-04 21:42:56  | Címkék: x

A kávéim

"Két Caffé Latte-t kérünk!", csengett fiatalos hangja a fülemben. Az ablaknál ültünk, a nap melegében. Lavinaként öntötte a barna cukrot gőzölgő tejeskávéjába, s közben nevetve mesélt Párizsról. Az apró szemcsék szétgurultak az asztalon, miközben én képzeletemben a széles Champs-Élysées-n jártam, elragadtatva a történeteitől. A pincér szúró tekintete vetett véget álmodozásunknak, s újra a pici, budapesti kávéházban találtuk magunkat. A pincér nem szólt, de azért megragadtuk a szalvétákat, s vigyorogva, mint két kamasz, tenyerünkbe söpörgettük a kiszórt cukrot. "Egyszer elmegyek Párizsba. Vele megyek majd el", gondoltam, magamba szívva a kávé édes illatát.

"Legyen két Macchiato!", hallottam az utasítást. Még körül se nézhettem, máris megragadta a kezem, és a sarokban lévő, eldugott asztalhoz vezetett. A szívem erősen dobogott. A mellettem ülő férfit csupán három hete ismertem, mégsem tudtuk elengedni egymás kezét. A kávéház jó meleg volt, kinn az eső zajosan, szinte figyelmeztetőn kopogott. Szerencsére megérkezett a két kávé, egy elegáns pincér tálcáján. Éreztem, hogy drága helyre jöttük. Tudtam, hogy ezt nekem szánta. "Ezzel akar levenni a lábamról", gondoltam, s egy pillanatra futhatnékom támadt, egy vad, állati ösztöntől vezérlve; most kellene elfutni, elmenekülni.

- Igyál - szólt parancsolón. Habozás nélkül kortyolni kezdtem a forró Macchiato-t, megégetve a nyelvem, a torkom, engedelmeskedve neki, hogy boldog legyen. Hogy boldogok legyünk.

"Én egy Cappuccino-t kérek. Jó lesz neked is?" Bólogattam, hogy jó lesz. Már megszoktam, hogy előbb magának, majd nekem is rendel. Ugyanazt. De külön-külön. Már tíz éve vagyunk házasok. Amióta ismerem, Cappuccino-t iszik. Milyen jól illik ez a monoton szokás az életünkhöz! Lassan felé forultam. Egy unalmas nyakkendő, egy frissen vasalt ing (én vasaltam), egy elegáns kabát, szürke szemek, folyton zongorázó, ideges kezek. Egészen megöregedett. Most csendben ülünk, de mindjárt megkérdi, milyen volt a napom, és akkor már nincs megállás. Akkor megint elkezdjük azt játszani, hogy még van közünk egymáshoz. Én könyörögni fogok, hogy utazzunk, mert még sosem voltam külföldön, ő meg majd összehúzza a szemöldökét ott, ahol halvány vonalak húzódnak homlokán: a beszélgetéseink nyomai.

- Milyen volt a napod?

A kávék szinte szürkének tűntek a kávéház gyenge fényében.

"Egy espresso-t kérek szépen." Ezt én mondtam fáradt, vékony hangomon. A pincér mosolygott, majd könnyű léptekkel a pult felé indult. Az ablak felé fordultam. Kinn idegesen kergette a szél a leveleket és az elolvasott újságpapírokat. Én is ideges voltam; éreztem, ahogy a falak egyre közelebb húzódnak, ahogy ruhám egyre szorosabban szorítja mellemet és derekamat egy halálos ölelésben. Körülnéztem a kávézóban, s egy pillanatra minden újra jelen volt: a kávék illata, a szavak íze, a férfiak mosolya. Pár kávéházi történet. Az egyiknek a főszereplője lehettem volna. A keserű espresso feketén csillogott a kezemben.

- L'addition, s’il vous plaît![1]

[1] A számlát, legyen szíves!