Jelige: Vacska

Beküldte: admin, 2012-12-03 21:05:53  | Címkék: v, lájkverseny

Nem mondtam

A kávéját a mellemre önti.

A kávé persze forró, de egy szó se hagyja el a számat. Nem is lehetne nekem olyat.

Mari egy ronggyal dörzsölgeti a ruhám, hiába, le kell cserélni a köpenyt. Fentről látom, milyen zsíros a haja, ő az egyetlen, aki így ki mer menni a vendégtérbe, ezer éve itt van, neki nem szólnak miatta. Dörzsöli a foltot, közben a vendéget szidja, az ég rogyna rájuk, hát mindent lehet ezeknek, biztos nem érzett az soha ilyen fájdalmat, jányom, megmártanám egyszer a kopasztóvízben, ne félj, csak nézne, mint a vett malac.

A kávéház ma is tele van, mint otthon a pajta szüretkor, csak itt nem óbégat a Vázsonyi Jani bácsi öt pálinka után, puccosabb hely ez annál: a világ legszebb kávéháza. Ha nem kellett volna a személyzet, amikor idejöttem, az ajtón se engedtek volna be a mama kabátjában meg a Zsuzsi téli cipőjében. Marihoz küldtek interjúzni, végignézett rajtam, és megkérdezte, hordtam-e már szénát életemben, mert ha nem, fordulhatok is kifelé, amerről bejöttem.

Édesanya fél évvel az idekerülésem után halt meg, olyan grillázst senki se tudott főzni, mint ő. Megette őt valami belülről, a végén egy falatot is alig bírt lenyelni, hiába csináltam neki grillázst az irányítása alapján, eltolta a tányért. Az orvos azt mondta, mindent adjunk neki, amit kér. Adjatok is, nézett rám keményen Mari, mikor bőgtem neki. Édesanya nem kért semmit.

A vendég hölgy, aki rám öntötte a kávéját, a lábamat nézi. A bokám vaskos a sok szaladástól, az ő lába karcsú, selyemharisnya van rajta. A kezem édesapáé, kemények az ujjaim és vörösek, a lány keze viszont fehér, nyilván kesztyűt hord télen-nyáron. Nézi a barna seprűhajam, én az ő göndör, szőke fürtjeit, nézi az arcomat, az enyém pufók, az övé vékony.

Most odaint; mit akarhat, az előbb kért egy teát. Ahogy hozzájuk lépek, felemelkedik ültéből. Felemeli a teáscsészét, mélyen a szemembe néz. Nagyon kék szemei vannak, egy pillanatra el is ámulok, milyen ritka színűek, és nem érzem azonnal a forróságot a mellemen, csak amikor már éget. A teáscsésze a lány kezében üres.

Nem voltam édesanya mellett, amikor elaludt, Zsuzsi nyugtatgatott, hogy nem szenvedett, de az utolsó látogatásomon már levegőt is alig kapott; utáltam Zsuzsit, hogy hazudik. Ha mondandóm van édesanyának, mondjam, fontoskodott, biztos szívesen hallaná. Ültem édesanya mellett, ő hörgött, mert ami ette, a tüdejét is felfalta már. Mi mindig csak öleltünk, nem beszéltünk soha, de akkor nem ölelhettem meg, mert fájt volna neki. A keze olyan vékony volt és fehér, mint a lányé.

Mondtam volna, hogy ne féljen, mert ott van a munkám, ott van Mari, laknom is van hol, végre tudtam cipőt is venni télre? Hogy már én is tudok olyan grillázst csinálni, mint ő, a francia szakácsok utálnak érte, mert nem tudom odaégetni? Hogy a világon mindig lesznek kávéházak, ahová kellenek az erős lányok, akik tudnak szénát és tálcát hordani, és hallgatnak, ha valami forróval leöntik őket? Mondtam volna akkor, hogy ne féltsen engem, édesanyám?