Jelige: ulcus

Beküldte: admin, 2012-12-03 20:47:16  | Címkék: u, lájkverseny

A pók

Figyelem ezt az édes kis nőt. Itt ül lapos sarkú cipőben, a farmer megtapad a vádliján. A haja seszínű, de nem baj, majd befestjük. Adunk rá egy elegáns, bézs cipőt, és a ruhát is – nézem félrebillentett fejjel a kávéházi sarokasztalnál – nos, a ruhát is külön meg kell varratnunk neki, olyan rövid a dereka. Így, ülve kissé nehéz felbecsülni, mit tud és mire való, de egy varrónő avatott szeme azért mindent észrevesz. Mit varrónő, mondja Márk, művész!, én meg mosolygok rá, ugyancsak édesen.

Azért választok mindig sarokasztalt, mert belátom a teret. Figyeltem most is, ahogy bejöttek, Márk keze a nő derekán, úgy kormányozza az asztalomhoz a gyanútlan kis ostobát, én meg ülök a pókhálóm közepén, és várom, mikor rezzentik meg a hálóm.

Engem mindig ilyenekkel hasonlítottak össze. A semmilyenekkel. Az ilyenek mindig ártatlanok, seszínűek és semmilyenek; félnek tőlem, a vadtól. Az ártatlankák mindig rosszabbnak gondolnak, mint ami vagyok.

Márk hívott fel, a béke jeleként, hogy a menyasszonya tanácstalan, s arra várt, hogy majd felajánlom a segítségemet. Kiprovokálta. Hát tessék. Ingyen stílustanácsadó, barátaimnak és azok barátainak. Hozom a mintakönyvet is.

Brazil kávét iszom, cukor nélkül; ha egyedül lennék, tán tejet is öntenék bele. Itt vagyok minden másnap, s Márk ugyanezt rendeli. A nő, akinek nincs neve, mert nem akarom megjegyezni: ez a halliszt, ez a töklámpa kapucsínót kér. Mintha a kapucsínó ital lenne, nem pedig csak kényeskedés.

Márk még mindig jóvágású. Macsó és úriember, ha lehet ezt mondani. A hasa talán már nem radiátor, de a termete arányos, az arca markáns, még mindig megnézik rajta a nevetés kis lékeit. Lába átnyúlik az én térfelemre, a bokámhoz ér, amíg a név nélküli, ám számozott példány – nevezzük Ötödiknek – a puha bordó papírszalvétával a szájáról a habot törölgeti. Elmondtad? – kérdezi Márktól a szemem, és ő nemet int, más észre se venné, hogy beszélgetünk. A szemem végigsiklik a tükörben Ötödik tarkóján, a felkunkorodó kóchajon, és szinte megsajnálom. Ül itt, az asztal fedezéke mögött, Márk keze a derekán, birtoklón kormányozná valami boldog öböl felé.

Előveszem az albumot: A menyasszonyaim. Te, angyalom, fogom meg Ötödik kezét, a legszebb leszel mind között, erről majd én gondoskodom. Anyád helyett leszek anyád. Bézs, csipke és egyszerű szabás, minden-minden puritán.

Ízlik a kávé. Sötét, mint az éj, fojtó és erős. Kissé már hideg. Én így is szeretem. Nem kell sietnem semmivel.

Nézem a lány kezét: Ötödik lassan lapoz a vastag kartonok között. Márk engem figyel: mocorog, már mindent ért, de a lába egy centit sem távolodott.

Ötödik keze az utolsó három laphoz ér: fiatal pár, egyszerű ruhában, a nő arca, akár az enyém, akkor még a gyűlölet és a harag lövészárkai nélkül, s a férfi? Az is olyan ismerős, markáns képén nevető mosollyal…

Lám, már megy kifelé a süppedős szőnyegen. Ami az enyém, az enyém, mondja a pók, vissza soha semmit nem adok, s nyolc ízelt karommal átölelem az albumot.