Jelige: tücsök79

Beküldte: admin, 2012-12-03 20:54:12  | Címkék: ,

Papírdarázs

Valójában törökösen szeretem a kávét, vagy whiskyvel. De a legtöbbször csak egy egyszerű lattét iszom, ezt a leggyorsabb elkészíteni. Kávéházba úgysem a kávé, hanem a társaság miatt jár az ember.

A belvárosban egymást érik a kávéházak. Van elegáns, csillogó, aranyfüstös, bőrhuzatos, havannaszagú, a békeidők drága luxusával hivalkodó, és van futurisztikus, űrkorszak-retro, csupa króm és műanyag, meg csupaszon villogó, színes körték és transz-zene. Van hétköznapi, bejáratott, a használatban itt-ott kopott, mint egy kényelmes cipő, és van eldugott, lepukkant, sötét és aránytalanul drága, ahol az összecsukható asztalok mellé repedt műanyag székeket állítanak, ha valaki véletlenül betéved. Szinte mindet kipróbáltam már. Minden ajtón bejáratos vagyok, előre integet, mosolyogva-bólogatva köszön a barista, vagy éppen én kapom az egyetlen ép széket. Fair trade, biokávé, helyben pörkölve, az asztal mellett darálva, szín, illat, íz jóformán megfizethetetlen kombinációja, csak nekem, a megbecsült vendégnek. Vagy másodszor lefőzött, keserű-savanyú, barna víz, a zacc roszog a fogam alatt. Mindegy. Kávéházba az ember a társaság miatt, mondtam már.

Nem használom két helyen ugyanazt a névjegyet, erre gondosan ügyelek. Mendacem memorem esse oportere. Egyszer úgyis elkerülhetetlenül rájönnek, hogy szélhámos vagyok, hogy hamis a nevem, az arcom, a ruhám, a rangom. Hogy valójában nem létezem, hogy mások életének szilánkjaiból igyekszem összeállítani néhány mozaiklétet magamnak. Akkor majd elköltözöm, nem először, nem utoljára. De addig megmaradok törzsvendégnek.

A kávéházak szemete a lelkek hulladéka. Súrlódó barátságok vékony, szivárványszínben csillogó forgácsai a felpattogzott csempepadlón. Veszekedések letört szöghegyei a drága szőnyegbe ágyazódva, némelyiken vér, némelyiken méreg. Túlcsordulóan boldog szerelmek hígrózsaszín, ragacsos karikanyoma a műmárvány asztallapon. Önsajnáló sértődés feketésbíbor, alvadt kenődésnyomai a vécékilincseken. Szorongó félelem méregzöld, reszkető-eloszló sátra a székek felett. Önzetlen öröm napsárga, lebegő pászmái a lámpák között. Fröccsenő utálat romlottmustár-színű legyezőfoltjai a selyemtapétán. Szakmai, emberi, szerelmi féltékenység méregzöld gőze a plafonra rétegződve. Szemlélődő kékek, bölcs aranyak, vitális pirosak lebegő csillámpora a levegőben. Gazdag táplálék – ezen élek, összeszedem, lekaparom, megízlelem, belélegzem, ami nektek már nem kell, hazasietek vele, ott megrágom, és mint a darázs, papírt simítok belőle. Belőletek.

Én, az író.