Jelige: Szigfrid

Beküldte: admin, 2012-12-03 20:57:13  | Címkék: ,

A Kávéház

-Szia, anya! Csak azért hívlak… Igen, megint eltévedtem. Nem tehetek róla, még a térképet is megnéztem, mielőtt elindultam! Fogalmam sincs, hol vagyok, sehol egy tábla… Várj, itt van valami! Kávéház… Mondom, hogy Kávéház! De én nem szórakozom…

Sóhajtva rakom el a telefonomat. Miért nem lehet elhinni, hogy Kávéház a kávéház neve? Hülye név, de legalább könnyű megjegyezni.

Mikor belépek az ajtón, egy csengő csilingel halkan felettem. A pultban nincs senki, úgyhogy van időm körülnézni. Nagyon takaros kis hely kerek asztalokkal, hangulatos lámpákkal, izgalmas félhomállyal, és rengeteg képpel a falakon. Egyetlen asztalnál ülnek, négy férfi. Gondolom jó messze lehetek a belvárostól, azért ilyen üres az egész. Remek.

-Kisasszony, nem ül ide hozzánk?

Mind a négyen felém fordultak. Ajjaj, ebből még gond lehet…

-Kérem, üljön ide! Már megőrülök ezektől, és olyan ritkán jár erre idegen – ennek a hangnak lehetetlen ellenállni. Végülis egyszer élünk. Ráadásul ebben a félhomályban olyan ismerősnek tűnnek…

Ahogy közeledem, mind a négyen felállnak. Nocsak, igazi úriemberek. Azt hiszem, akkor mégse ismerem őket.

-Do you speak English? – kérdezi egyikőjük rögtön.

-Nem hiszem el, hogy már megint kezdi… - sóhajtja az ellenállhatatlan hangú. Aki pont úgy néz ki, mint… - Latinovits Zoltán. Örvendek.

Elképedve állok. De még levegőt venni sincs időm (ami amúgy nem is jut eszembe), mikor a másik kettő is bemutatkozik.

-Szabó Lőrinc.

-Jókai Mór.

-Do you speak English? – fűzi hozzá a negyedik reménykedve.

Most már szó szerint tátva van a szám. Ez vagy a Mennyország, vagy diliház…

-Ne is foglalkozzon vele, ez a hülye Shakespeare még mindig nem bírt megtanulni magyarul – legyint Szabó Lőrinc (?), s kerek szemüvege felett kicsit búsan ugyan, de rám mosolyog.

-A versei meg a darabjai jók, de amúgy egy idióta – teszi hozzá Latinovits.

-Kérem, uraim! Mégiscsak az egyik legnagyobb drámaíróról beszélnek – dorgálja őket az öregúr, aki Jókaiként mutatkozott be.

-Attól még egy barom – jelenti ki mogorván Latinovits.

-Üljön csak le, Gyula már megint elrabolta Antont. Biztos tanítja velőt enni, vagy ilyesmi. Eltarthat egy darabig.

-Kérem, segítsen meggyőzni ezt a két elvetemült embert arról, hogy van önzetlen szerelem! – fordul felém Jókai.

-Az ember nem tud önzetlen lenni. Még az anya is magának neveli a fiát, s irigy, mikor más nővel látja. Akkor mit várhat az ember a szerelmesétől? – legyint ismét Szabó Lőrinc.

-Lőrinccel értek egyet. Szerelem van. Önzetlen szerelem nincs. Talán még igaz szerelem sem – Latinovits komoran bámul maga elé.

-Igazán nem értem, miért ilyen megátalkodottak. Az ember eredendően igenis jó, és önzetlen is. Az igaz szerelem pedig a legnagyobb kincs a világon! – mondja Jókai elszántan.

-Do you speak English? – kérdezi Shakespeare ismét reménykedve.

-Shut up! – dörren rá Latinovits.

-Na de Zoltán!

Hirtelen megcsörren a telefonom, elfordulok.

-Igen? Szia, anya! Hogy hol vagyok? A Kávéházban. Vagy a Mennyországban.