Jelige: Pipacs

Beküldte: admin, 2012-12-04 21:30:39  | Címkék:

Rekviem az elmúlás zálogaként

Sára csak nyolc éves volt, de tudta mit akar az élettől, mindig jól lakottan lefeküdni és úgy ébredni, hogy frissen sült kenyér várja az asztalon. Nem mondhatni, hogy gazdagságra vágyott, hogy is vágyhatott volna, egy még csak elemibe járó kisleány? Habár Sára kicsit több volt, mint kortársai. Ő valaki szeretett volna lenni.

Azon a napon nem a szokásos úton indult haza. Ismeretlen helyeken járt, míg el nem zárta előlel az utat egy csupa ablak épület. Lehet, hogy múzeum? De itt az emberek vidáman jártak ki, be, kezükben papírral, nyomukban keserű dohány és kávé illatával. Nem!, gondolta, ott az emberek komoly arcot vágnak, mint azok, aki valami borzasztóan fontos de felesleges dolgon dolgoznak.

Hetek, hónapok teltek el. Sára mindig szánt egy kis időt haza fele az iskolából arra, hogy jobban szemügyre vegye az épületet. Idővel feltűnt neki, hogy kevés nő jár arra, általában csak férfiakat látott. Néha szóvá tették, mit keres ott, mások szó nélkül elmentek mellette. Aztán megtörtént a csoda, egy öregúr botjára támaszkodva megállt mellette.

- Leányom, a szüleid nem aggódnak érted, amiért nap-nap után itt strázsálsz? – Sára felnézett az öregúrra, aki még így görnyedten is fölé tornyosult. Sára megrázta a fejét. -Ó, az mindjárt más-mosolyra húzódtak az öreg szemei. - Vársz valakit?

- Azt szeretném megtudni, mi van odabenn. - szögezte le.

- Az egy Kávéház. – intett az épület felé az öregúr, megrágva minden szótagot. - Ha felnősz, bemehetsz te is. Ilyen kicsiként, nincs ott keresni valód. - Sára ettől méregbe gurult. Még hogy neki? Mert kicsi?

-Ó, ha nagy leszek, és befolyásos eltörlöm ezt a szabályt, újat hozok helyébe, hogy a felnőtteket zárjuk ki minden honnan, csak azért mert túl idősek.

Az öregúr a hirtelen jött szemtelenségen elnevette magát, megsajnálta a kislányt. Gyere! Intett Sárának. Ő belekarolt az öregúrba, úgy indultak meg.

Az ajtó nyílt, vele együtt egy világ is, egy eddig ismeretlen, rejtélyes világ. Fojtogatta, a keserű dohány bűze, de kárpótolta őt minden más. Emberek ültek egymás hegyén-hátán. Ezer gondolat csapongott a kávéházban a teák s kávék gőze fölött, néhány ember az újságát olvasta, más azzal csapkodta az asztalt közben magyarázott, megint mások tollukat markolva korholták múzsáikat. Kivirult a világ, mit bánta ő már a vajas kenyeret, többé csak erre vágyott. Belélegezte a helyet, lassan töltötte ki lelke utolsó darabkáját is. Mint egy mese, amit még soha senki sem mesélt el, egy titok, ami csak a beavatottaké. Eltelt az idő és ő mindennap jóllakva feküdt le, és meleg étel várta hajnalban, mondhatni mindent megszerzett, amire vágyott.

Ősz haját kontyba fogva, gyakorta meglátogatta a romos kis kávéházat, amely egykor élettől pezsgett. De már megjöttek a daruk. A mese véget ért, nincs amiben hitt, nincs a kávéház, a romok egy kultúrát temetnek el, aminek hamvaira egy új mozit építenek a fiataloknak. Mert hát mit ér a halottnak a csók? Valahogy így vannak ma már a kávéházakkal is.