Jelige: Perle7

Beküldte: admin, 2012-12-04 21:28:04  | Címkék:

Hűlt helyén

Legalább szakadna a hó. De sehol semmi lágyság, az ég szürkén és keményen fekszik a Dunára. Alig várta, hogy a hídon átérjen, és beforduljon balra az első sarkon. A következő utcában már várta hatszögletű arcával az épület. Jólesett a meleg, ahogy belépett az ajtón, a négy részre osztott tér szabálytalansága, benne a kandeláberek sárga fénye, és ahogy a pincér karján fehér kendővel elé siet, míg egy másik a kabátját lesegíti róla és a fogasra teszi. Ebédidő volt. Kedvenc asztalánál nem ült senki, az csak kétszemélyes, ritkán foglalták le maguknak a csapatban érkező üzletemberek. A kisasztal a vitrinben volt, közvetlenül az utcafronton, a szerelmes pároknak is túl nyilvános volt a hely, neki éppen megfelelt. Belátta innen az egész teret. A kávéház megtelt. Pincérek párosával hordják kis piros lábaskában a húslevest, bográcsban a gulyást, békebeli tányérokban a magyar specialitásnak számító főzelékeket. A karzaton egy cigányprímás zenél. Bő fél órával előbb ért ide.

Hátradől a plüssel borított széken, és egy tejeskávét rendel. Alpakka tálcán és fehér porcelán kistányéron érkezik a magas pohár, mellette a mogyorós teasütemény. Lehunyja a szemét. A zsongást más így hallani, az üvegpoharak koccanásához férfihangok csatlakoznak, beszélgetés, vita és tűnődő dünnyögés, ceruzák surranó hangja a papírlapon, egy írógép kattogása, meghatározott ritmusban. Ezerkilencszázhúsz. A New Yorkból kikényszerített szellem ide kéredzkedik. Hosszú szövetkabátban érkeznek Ady, Karinthy, Móricz, Babits, Osvát, Kosztolányi, Krúdy, Ignotus, Szabó Lőrincz, Tóth Árpád, Kaffka Margit, később Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter. Jó volna maradni. Köztük maradni még egy kicsit. Nem lehet.

Háromszor hívta a héten, mire felvette neki a telefont. Szilvi rémesen erőszakos volt, valahányszor hazajött Magyarországra, évente egyszer, mindenáron találkozni akart vele. Nem értette miért, sosem voltak jóban, a gimnáziumban is egészen más körhöz tartoztak, és nem volt bennük semmi közös, a sorsuk is egészen másként alakult, mégis, mióta elment, Szilvi valamiért a szükségét érezte annak, hogy éppen vele fusson össze. Ilyenkor rendszerint drága éttermekbe hívta, mindig ő választotta meg a helyet, és természetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a számlát is ő fizesse. Ebéd közben hosszasan mesélte, hogy mennyit keres az Európa Tanácsban végzett részmunkaidős állásával, hová utaztatja a gyerekeket nyáron, és év végén melyik déltengeri szigetre ruccannak le Jean –Pierre-rel, a férjével, majd előkerült lila lakkozott bőrtáskájából a hitelkártyákkal és készpénzzel teli brifkó, kecses mozdulattal intett a pincérnek, és a szája szegletében bujkáló bájos mosolyt selyemsálja alá rejtve fizetett. Gondolta, most ne így legyen. Nem is lehet. Nagyon kevés az időm, sokat dolgozom, ne haragudj, hogy nem vettem fel a telefont, mentegetőzött Szilvinek is, de megígérte, hogy egy kávét azért mindenképp. Akkor még nem tudta, hogy az idő még kevesebb lesz.

Most beviharzik, mint a szélvész. Már nem csak a táskája lila bőr, a csizmája, sálja, sapkája is. Fehér bundájában harminc évvel néz ki fiatalabbnak, mint amennyi, arcán a dekoráció már karácsonyi, és boldogan mosolyog. Szabó Lőrinc leteszi a tollát. Ignotus már rég elhallgatott. Ne haragudj, nem tudok maradni, mondja Szilvinek köszönés helyett, és feláll az asztaltól. Háromra muszáj kiérnem a Kossuth térre, antifasiszta tüntetésre megyek. Találkozzunk máskor, majd megbeszéljük, rendben? Igyál egy kávét a számlámra, a Latte nagyon finom itt. Hívlak majd. Szia. Puszi.