Jelige: Odacsapok

Beküldte: admin, 2012-12-04 21:22:59  | Címkék: o

Kávéfoltok

Nem tudja elfelejteni. Ezt sem, soha. A pincérfiú általánosban az osztálytársa volt. Nem meri elmondani neki, de emlékszik, hogy első nap a fiú mögötte állt a sorban, sírt, aztán mögé ültette a tanító, és a fiú ott is sírt. Két nap után abbamaradt a sírás, a fiú csendesen fonni kezdte hátulról a copfját, mindig balról kezdte.

Cigarettára gyújt, elegáns slim az ujjai között, vérvörös a körme, L’oreal Destiny 292, nézi, fújja a füstöt. Ebben az évben ez a háromszázhuszonötödik kávéja itt, minden huszonötödikbe kér rumot, nem megy máshová, soha, mindig idejön, itt emelkedik a tejhab, keveredik a forró kávéval, és a mézzel, hársméz, nem lehet más. Beletúr a hajába, tegnap festette, legyen friss festék, tartson ki. Igora royal 699. Az idevezető úton négy ismerőssel találkozott, a fejében futnak a széttartó életpályák, összetartó vágyak, legerősebben mégis a szomszéd lány piros-tűpettyes tüllös masnijára emlékszik. Huszonnégy évről.

A pincérfiú hozza a szódáját, most, talán most elmondhatná neki, hogy emlékszik az esküvőjére, a nyakkendőre, és a fogadalmi esküre is. Mindenre. Arra is, hogy felújítás előtt itt a falon madárléptű kávépöttyök indultak a plafon felé. Ezek a képek nem tartoznak a felkavaróak közé, azok éjszakánként sem hagyják nyugodni, éjszaka minden nagyobb és sötétebb, gyorsított filmkockákon pereg, aztán megakad. És mindegy, hogy a nyolcvannégyes bulgáriai nyaralás alatti mutogatós férfitól indul, vagy apja poharától, mindegy, hogy a zárt osztályi Jolika nővér pofonjaitól, vagy a vizsgákon soha nem érzett drukktól, hiszen soha nem kellett tanulnia, egyszerűen emlékezett az anyagra, még soha nem érezte ennyire szerencsétlennek magát. Nem, ezt a gyereket nem szabad megszülnie, hátha örökli ezt az emlékezetet, ezt, amit mások akkora szerencsének tartanak, míg ő igazán tudja, csapás. Végzetes csapás, nem tud csak a szépre emlékezni. Élénken, hátul, a tarkójánál érzi, és onnan kúszik előre a szag, a szagok mindig így érkeznek, lassan fonják be a fejét, és ülnek meg a szájpadlásán, a teherbeesése pillanatában érezte a férfi spermáját, anyja halálakor a penészes citrom szagát, a pincér esküvőjén vaníliaillatot, ezekhez aztán néha visszanyúl, nem várja meg, míg az emlék előkúszik, ő megy neki, szembe, megelőzi. Ilyenkor diadalmaskodik a rohadék emlékezetén, ezen az

átok
fotografikus
memórián.

Most megint alulmarad, kikészül, hetedik napja nem alszik, és nem csak az emlékek, hanem rémálmok és vérsünök támadják, reggel jót nevet a sünön, de aztán eszébe jut, hogy a pincérfiú Kerberosz alakjában közelít, a szemei tüzével melegíti a kávéját, ezzel már nem tud mit kezdeni, felkel, és a vécén ülve játszik a telefonjával.

A pultban lefőzik a negyvenkettedik kávét, ez lesz az övé, emelkedik, fut a tejhab, a mai kávéjába is kér rumot, nem kell vigyáznia a gyerekre, aztán szól a pincérnek, hogy mostanában nem fog jönni, egészen pontosan kilencvenkettő napig. Akkor újra beül majd a törzsasztalához, és eljátssza a vendéget.