Jelige: Monyók

Beküldte: admin, 2012-12-03 20:48:54  | Címkék: ,

Hiába

–Good morning, jó napot! –Így köszön nekem a frakkba vagy konfekció öltönybe, vagy miféle szolga-maskarába öltözött borotvált arcú bohóc. Ez valahogy a nyelvünkbe kódolt különbség, nekünk már nap van, nekik még reggel. És valahogy a good is hihetőbb.

Én egy viszláttal sarkon is fordulnék, na de azért illedelmesen válaszolok, jóhogynem csókolom. A pincér amolyan finom lenézéssel bánik velem, mintha bepúderozná az arcomat, hogy pofont adjon. Amúgy pénzem (csak forint) van, de az nem kifogás.

–Szóval az úgy volt –huppan mellém egy kigombolt ingű, drága, de gyűrött öltönyös öregapó, oldalba bök, mintha ugyan cimborák –, hogy fekszem az kórházi ágyon, rendesen lógnak ki belőlem a műanyag csápok, mint egy béna kíborgnak. Szóval halódok, tudja, rángok kettőt és már ki is ugrom testemből, látom, hogy berohannak az orvosok, mindenki kalimpál, hogy végre esemény, én meg, mint a buborék kúszok fel a fény felé. Tudja, és így konkrétan átzuhanok a fény városába…–egy pincér lép oda némi rosszallással és így találja mondani:

–Uram, megkérném, hogy…

–Jól van fiam, mindjárt kérhetsz, csak előbb én kérnék tőled két kupica pálinkát– azzal a céklára vált inas elkullogott.

–Na, hol is? Ja, szép is volt, hosszú is volt az életem, némileg produktív, nem, mint egy sejknek, de azért gyerekem nekem is van, kis pénz, minden. De hirtelen, minden fényes lett, mintha egész életemet egy lezárt kukában töltöttem volna. Szóval elönt a nyugalom, látom, szép a halál, kapuzárás (pánik most nincs, tizenöt éve volt az utolsó), na’mondom: végre.

Erre egyszercsak valami rikácsolást hallok, ki gajdol itt bele a mennybemenetelbe– gondolom – hát hallom, hogy az én banyává aszott szerelmem az, a Juli. Így jajveszékel, hogy hát ne hagyjam itt (ott), mihez fog most (majd) kezdeni nélkülem, elvesz tőle a sors (infarktus), ő szerencsétlen, ha én meghalok, azt ő nem éli túl. Mondom ennek fele se tréfa, még ide is képes lenne követni, úgyhogy bosszúsan, szégyenszemre kifordultam a fényből, és szemlesütve feltámadtam. Nyakamba ugrik, hitetlenkedve csókolgat, mondom neki, jól van, csak maradjál már, ne óbégass, hát mit szólnak az emberek?! A túlvilágra elhallottam a sipítozásodat.

–No, egészség fiatalember! –felhörpintettük a pálinkát és rendelt még egy kört, hiába szabadkoztam –úgyis csak illemből.

–Na, az meg csak lelkendezik –folytatja lendületesen berregő torokkal –, meg korhol, hogy bizony szépen megijesztettem, te többet ilyet nem teszel velem, az biztos! Hát nézd már, mit meg nem enged magának, csak úgy leléptél volna, már mentél az Icához, öt éve vár, azt most már benéztél volna a lába közé megint, nyervákolja a hülyeségeit, én meg bizony kettőt látok a széttörött bordáimtól, merthogy szívmasszázs, és az fáj.

Aztán meg kisült, hogy valóban nem csinálok vele ilyet többet, mert olyannyira megsértődött, hogy egy hétre rá meghalt, aztán mivel én nem akartam itten szégyenbe hozni és nem sipítoztam, hát nem is jött vissza.

–Részvétem– mondtam, elnyelve vigyoromat.

–Mire? –válaszolta cinkosan kuncogva.