Pályázatok » Második New York » Jelige: Limonádé
Mert minden évszak igazán gyönyörködtet… Rozsdavörös lombok és elmúlás, hatvanéves korban léptem nyomán a roppanó térd nesze összemosódik a száradó levelek reccsenésével, ahogy leülök a kávézó teraszán. Hűvös van, a szemközti asztalnál az ezüsthajú, kontyos nő fázósan összehúzza magán a kabátot, szájzugába apró derűráncokat húz a mosoly, ahogy barátnőjéhez hajol.
− De jó, hogy találkoztunk! − Tibor áll meg kerek asztalkám mellett, egy harmincas kolléga.
Kurta biccentésemben nincs hívogatás, a tél merevsége ül a nyakamon, és a szomszéd széken a jégmezők üressége várja. Mégis leül, rendel, és mesél. Feszíti az érzés, feszíti az új szerelem, a kiöntése úgy látom, elkerülhetetlen.
− Tudom, tudom, a gyerekek! Meg Éva feladott értem mindent, hogy menedzser lehessek – sorolja, nehéz félórákon át róva ugyanazokat a köröket, mintha csapdába csalhatná az időt, hogy ne kelljen döntenie. – De Kata, Istenem…
Kata, a fénymásolós lányka. Istenem, gondolom szomorúan. Nézem Tibor szemét, ahogy tavaszt hazudik, és a száját, ahogy lopott csókokra és kicserélt testnedvekre nálam keres igazolást. A céges buli… micsoda éjszaka… aztán önfelelt percek az autóban. Most válni akar. Hevesen mondja, de mégis szürkén koppannak a szavak.
Azt mondom, ne tegye, székem alatt csikorognak a száraz, töppedt levelek.
De hát meg kell, értenem. A Nagy Szerelem!
Szemből átpillant az ősz hajú nő, apró korty a zöld illatú teába, és egy kecses mozdulat, ahogy megkeveri, miközben ujján aranylón csillan a gyűrű.
Béla pedig mesél, mesél, rosszakat mond a nejéről, bemocskolja a hajdani nyarat, kiszárítja az aranyló réteket, lottyadt gyümölcsként porba hullanak az elmúlt évek.
Ha szereted, elengeded, és ha ő igazán szeret, megteszi veled ugyanezt. Halkan mondom, vannak szavak, melyekre ónsúlyt rak a csend.
Mintha megütöttem, olyan lesz az arca. Felcsattan, mit érthetem, sose éreztem az igazi szerelmet, vagy talán túl öreg vagyok ehhez, hangjára felpillantanak a teraszon ülő emberek. Nem várja meg a pincért, csikorogva hátralöki a széket, szinte beront a kávézóba, hogy fizessen.
Nézem a szürkéllő eget, a fák rozsdavörös és arany koronáját, és érzem, hogy a másik asztalnál Ágnes engem néz, hajában minden évvel több az ezüst, ahogy lénye belső fénye külsővé válik. Hallgatom, ahogy mesél az unokáiról, mesél az életéről a hónap első keddjén a barátnőknek.
Ülök halkan a kávém felett, mert minden évszak igazán gyönyörködtet… még mindig kecses kezén a téli, szürke kesztyű, a tavaszi sálak a sose-érintett nyakon, a nyári szájfény az egyetlen egyszer csókolt ajkakon, és az ősz, a bágyadt november, a roppanó levelekkel közénk telepszik az egyetlen szüreti bál emléke.