Jelige: Csillámpóni

Beküldte: admin, 2012-12-03 21:04:00  | Címkék: cs, lájkverseny

Velence

Irén hatvanháromszor keverte meg a kapucsínóját, mire barátnőitől szóhoz jutott és végre bejelenthette a nagy hírt.

– Képzeljétek, Bélával holnap Velencébe megyünk. Ott ünnepeljük a huszadik házassági évfordulónkat, és csak annyi kikötése volt, hogy meg akarja nézni a meccset. Én dönthetem el, hogy mit csinálunk és hová megyünk.

A barátnők irigykedtek, néhány évvel ezelőtt még együtt határozták el, hogy Velencét mindenképpen látniuk kell. Irén már látta maga előtt, ahogyan egy romantikus kávézóban kevergeti a méltán híres olasz kapucsínóját, amelynek állítólag olyan kemény a habja, hogy a kockacukor csak lassan, fokozatosan merül el benne.

– Mit fogtok csinálni? – kérdezte az egyik barátnő két falat francia krémes között.

– Szeretnék gondolázni. Siklani a vízen, miközben a háttérben az O Sole Mio szól, aztán megetetni a Szent Márk téri galambokat, és egy romantikus étteremben pármai sonkás pizzát és krémes fagyit enni. A fekete ruhám lesz rajtam. Már arra is gondoltam, hogy hozunk emlékbe egy porcelánból készült karneváli maszkot. Életem legszebb utazása lesz. Ennyi idő alatt Bélával már összecsiszolódtunk, mint két gyémánt.

*

– Voltunk az asszonnyal Velencében. Ezer éve el akart már menni, úgyhogy nemigen akadt választásom – mondta Béla, majd lehajtotta üres presszókávéját.

Barátai akkor értették meg, hogy a férfi miért nem nézte velük a vasárnapi meccset. Tíz éve minden egyes héten összeültek.

– Azt kell mondanom, az itteni kávé ezerszer jobb. Ittunk egyet a panzió büféjében is, de rettentő volt. Mintha ötödjére főzték volna le ugyanazt.

– Mit csináltatok?

– Első nap találtunk egy csónakkölcsönzőt. Pont olyan ladikok voltak, mint amivel sráckoromban horgászni jártunk a nagyapámmal. Nem volt túl drága, úgyhogy kibéreltünk egyet, de előtte még vettünk emlékbe Irmuskának egy szalmakalapot. Én eveztem, az asszony meg csak ült, nézelődött a karima alól, közben meg a parti zenegépekből szóló mulatóst hallgattuk. Miután kikötöttünk, a reggeli szendvicsek maradékát odadobáltuk a hattyúknak. Úgy falták, mintha még sosem ettek volna fokhagymás felvágottat. Mondjuk, lehet, hogy nem is. Aztán este az asszony kiöltözött, kicsit összevesztünk, mert nem akartam inget venni, de végül csak elindultunk egy tisztességes étterembe. Az összes zárva volt, úgyhogy beültünk egy parti büfébe, ahol elfogyott a hekk, így kénytelenek voltunk pizzát rendelni. Mirelit volt, de legalább átsütötték és sonka is volt rajta rendesen. Utána fagyiztunk egyet, de úgy elszaladt az idő, hogy majdnem lekéstem a kezdőrúgásról. Ráadásul kiderült, hogy a szobában nincs tévé, úgyhogy a hallban kellett meccset néznem.   

– De azért jó volt? – kérdezte Béla egyik barátja.

– Persze, hogy jó. Ennyi idő alatt már összenyomódtunk, mint két barack.