Jelige: Botond1

Beküldte: admin, 2012-12-02 21:11:12  | Címkék:

A kávéház és a bicikli

Kapott egy biciklit a kollégáitól, mert jól állt neki. Meg messze is lakott. Ráadásul szerették. Nagyon. A régi meg összetörött. A törzshelyén, a „Kávéházban”, ahogy ő nevezte, volt egy kapualj, ahova mindig kikötötte a biciklit. Volt, hogy napokra. Biztonságban volt. Esténként dolgozott, sokat. Ismerték a városban, felkapott volt, híres. Mikor végzett a munkával, ment a Kávéházba. Lesni és kutatni. Ha nem dolgozott, akkor is ott volt. Ült és várt: kivárt. Ivott. Rendszerint sokat, volt, hogy még annál is többet. Kutatta a múltat, a múlt figuráit, alakjait. Legalábbis is ő így gondolta. Ilyenkor álomvilágban élt, álomemberekkel vette körül magát. Alakokkal, akiket a múltban vélt felfedezni. Nem ismerte őket. Csak tudta őket. Érezte őket. Tele volt a feje és a szíve múlttal. amivel nem tudott, nem is akart mit kezdeni. Várta, hogy újra elfogja a régi érzés, amit annyiszor elképzelt már magáénak. A nagypapa-érzés, az ópapa-érzés, a könyv, a film, a vers-érzés. A múlt érzete. Az érzés, ami nem volt a sajátja, de azzá lett. Mesélték. Tanulta. Olvasta. Hallotta. Játék volt, ami kezdett egyre komolyabbá válni. Ismerősök vették körül, de nem voltak barátai. Nem engedte, hogy legyenek. Mert egyikőjük sem, senki sem volt olyan, mint az álmában. A múltban. Félt a csalódástól, félt a jelentől. Jövő nem volt. Várt: várta, hogy belép az ajtón a barát. Érezni és látni akarta. Megvolt a törzshelye, a törzsasztala: kerek márványasztalka, olyan, mint amilyen a „nagymamánál” volt az „igazi lakásban”. (erre az asztalra szokta mondani, ahogy haladt előre az éjszakákban és egyre gyűltek a poharak: „ez lesz a sírkövem”. Egyszer olvasta valahol, hogy a régi kávéházak asztalaiból sírköveket csináltak.) Ismerték, elfogadták, szerették is talán. De nem értették, vagy nem akarták érteni. Minek. Iszik. Fizet. Elmegy. A háta mögött úgy hívták, hogy a „művész”. Fiatal volt, erős és tele energiával. Nem mutatta. Belül tartotta. Csak akkor lehetett látni, amikor tekert. Az ajándékba kapott biciklivel. Az új „társával”. Akár jött, akár ment. Pedig olyankor már nem volt önmaga. (Csak ezt el szokta felejteni.) Addigra az éjszaka rendszerint megtette a magáét. Mint azon az utolsó estén is. Amikor gyorsabb volt a villamos, vagy erősebb. Vagy csak egyszerűen ott jött. Lehet, hogy nem tudta. Pedig tudhatta volna. A múltban is mindig ott járt a villamos. Mesélte a nagypapa. Csak akkor még nem jártak biciklivel a kávéházba. Az asztalka nem lett a sírköve, most is ott áll a Kávéházban. Emlékét az aljára írt sorok őrzik: Itt ült L.Zs színész, aki az új társával ment a régi halálba.