Jelige: barcelonaboy

Beküldte: admin, 2012-12-04 20:54:27  | Címkék: b

Lélekkávéház

Szerettem a kávéházakat. Szeretem a kávéházakat. Talán ez az egyetlen dolog, ami nem változott az elmúlt fél év során. A kávéház különleges hely, ahol kiszakadhatok a szabad akarat rutinjából és önmagam lehetek. Mindig más és mégis mindig ugyanaz az ember. Gyakran találkozom itt barátokkal vagy ismeretlenekkel. A mai nap mégis különleges. Ma önmagammal találkozom.

Fél évvel ezelőtt ebben a kávéházban nyilallt belém az érzés, hogy hiányzok önmagamnak. Egy kopottas asztalnál ülve hallgattam a halott fahasábok lélekölő pattogását a kandallóban. Sírtak, jajgattak. Hasonlítottak rám. Én is csak egy korhadt ág voltam az élet fáján. A kávé keserűen mardosta a torkomat. Az asztalon egy váza állt, benne egy rózsaszál. Milyen színű? Nem tudom. Csak a fájó töviseket láttam nem az éltető szirmokat. Már régóta nem hallottam a belső hangot, nem tudtam mit szeretnék, nem tudtam merre tartok. Színes ceruza lennék egy színtelen világban? Színezzem ki a világot? Vagy hagyjam, hogy a világ könyörtelen bája leradírozza lelkemről a színeket?

Ma délután izgatottan léptem a kávéházba. Szinte azonnal megláttam a dohányfüstbe burkolózó alakot a sarokban, pedig nem volt egyszerű észrevenni. Színtelen volt. Valahogy nem illett ebbe a környezetbe, hiszen olyan színes és vidám volt itt minden: a régmúlt korokról mesélő asztalok, a vidáman pattogó fahasábok a kandallóban, a pirosan éneklő rózsák a vázákban és a kávé bódítóan hozzám bújó illata.

Hevesen dobogó szívvel ültem le az asztalomhoz és magamra mosolyogtam. – Szia – mondtam egykedvűen. – Szia – válaszoltam jókedvűen. – Hiányoztál! – mondtam szomorúan. – Vártam a találkozást de nem hiányoztál – válaszoltam. – Megváltoztál. Én nem szeretem a változást – néztem magamra. – Gyűlölném, ha minden állandó és unalmas lenne – kortyoltam a kávémba. – Miért kellene fejlődnöm, én már kész vagyok! – jelentettem ki öntudatosan. – Én nem vagyok kész. Sosem voltam és talán sosem leszek. Fejlődni akarok és önmagamhoz képest jobb lenni! – válaszoltam magabiztos mosollyal. – Azt hiszed, jobb vagy nálam? – néztem mélyen a szemembe. – Úgy érzem igen. Ha több nem is, legalább boldogabb – mondtam kissé közelebb hajolva. – Ah, bárcsak minden szép lenne és jó! – sóhajtottam – Elfogadtam, hogy az élet egy jó és rossz puzzle darabokból álló kép – gondoltam vissza az életemre. – Nem tudom merre induljak. Nem tudom miért érdemes élni. – csillant meg egy kiábrándult könnycsepp a szememben. – Minden nap tenni akarok valamit valamiért. A cél mindegy – mondtam majd hozzátettem: Ezt a verset neked írtam. Rólad. Óvatosan csúsztattam át az asztalon a kis papírfecnit.

Hófehér papírra rajzoltad életed

Hófehér tintával festettél perceket

S csak ha kész a mű, akkor veszed észre

Hogy nem rajzoltál semmit, csak fehéret fehérre

Lassan olvastam a sorokat. Ismerős vers volt. Mintha én írtam volna.

Néztem, ahogy a papírfecnire meredek. Mintha elkezdett volna színesedni a kép.

Szeretem a kávéházakat, mert olyanok, mint a lelkem. Néha színtelenek, néha színesek. A kép változik de én mindig önmagam lehetek.