Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Bejegyzések a következő címkével: 'v'
Jelige: mlm
Soha nem késő
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Péter napok óta kereste gyerekkora emlékeinek ereklyéit. Kereste, de nem találta.
Lassan harminc éve nem járt a szülői házban. Fiatalon, szinte gyerekként disszidált. Pár hónappal nagykorúvá válása után hagyta el az országot és azóta nem járt idehaza. Az eltelt évek alatt ritka levél és telefonváltással tartotta szüleivel a kapcsolatot. Apja halála után anyja hívta haza, de ő csak halogatta az utazást. Az utóbbi időben húgával az interneten levelezett, és bár Anna többször írta neki, hogy anyja nagyon beteg, mégis váratlanul érte a halálhír.
Jelige: "Létmoraj"
Ősök foszforeszkálnak a tudaton
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
a génjeinkre feltűzött csillagok
ki törli le a rigolyák kredencét
ha az ősök hiányától zsibbadok
Jelige: Zongoralecke
A bécsi nő
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]. Három országon át, újabb lakásba költözve, ötlik fel bennem a kérdés, hova, mibe csomagoltam, hogyan viszem ezeket magammal. Megfoghatatlanok, mégis nehezek.
Jelige: vanitatum vanitas2010
Egó, a hangya
Amikor az athéni piacon az áruk roppant tömegét szemlélte Szókratész,
gyakran ezt mondta magában: „Mennyi mindenre nincs szükségem.”
(Diogenész)
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] – kérdezte Egó, a hangya, miközben két mákszemet vitt arrébb. Nagy kincs volt az, érezte is, sőt másokkal is éreztette saját fontosságát.
– Biztosan a helyén van mind – válaszolta valaki a bolyból, de Egót annyira lefoglalta önnön nagyszerűsége, hogy már el is felejtette, mit kérdezett. Meglepetten kiáltott fel:
– Mit mondtál?
– Csak válaszoltam. Szerintem minden a kincseskamrában maradt a nagy özönvíz után is. Az eső nem mosta el azokat a féltve őrzött relikviákat. Ott van a dédapád által gyűjtött szöcskeláb egy darabja. Midnyájan hódolattal emlékszünk rá, milyen nagyszerűen harcolt a vöröshangyák ellen, és milyen nehezen kaparintotta meg. Aztán ott van a nagyapád kincse az a fél mag, nem is beszélve arról a gyűjteményről, amit nagyanyád őrízgetett. Ó, az a rengeteg morzsa, az aztán valami! Igazán büszke lehetsz rá. A szüleid is gyarapították.
– Hatalmas a világ – sóhajtott Egó –, talán nem is mindenki tud arról, milyen gazdagok vagyunk! Kár. Igaz, a vöröshangyák szegények, nincsenek tisztában azzal, mi az igazi kincs. Az óriáshangyák meg ostobák, úgysem fognák fel. Ja, és a szárnyashangyák olyan lusták, azok képtelenek bármit is összegyűjteni. Azon túl még itt-ott lézengenek más, fura kinézetű rovarok, bogarak, de utána már nincs semmi. Én csak tudom, épp eleget mászkáltam a nagyvilágban. Egyszóval: mi vagyunk a legnagyszerűbbek, ezt senki sem vitatja.
Ekkor indult be a kerti locsoló, és rövid idő múlva elárasztotta a víz a hangyaboly járatait. Egó egy örvénybe került, aztán a kis patakocska elmosta, de a két mákszem megtapadt a járat falán. A vész elmúltával egy másik hangya megtalálta, és bevitte a többi ereklye közé.
– Hol vannak azok, akik ezt összegyűjtötték? – kiváncsiskodott egyik társa.
– Nem tudom, de nem is ők a fontosak, hanem amit felhalmoztak, nekünk csak az kell. Az ő dolguk a gyűjtögetés volt, ez a lényeg. Követendő példaként ők is megmaradtak, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: vitorla3
A titkok tópartján…
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Kezek fogdosták és szemek nevették
Távoli partok láthatták sorsukat
Mégis könnyezve féltették bájukat
Jelige: vivaldi7
NEVERMIND
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
anyád tenyerén elcsitult rettegésed
a sötét kapualjtól s a mesék
tején fakadt világra-ébredésed
Hová tűnt a számok földrajza
amint szerre,nulláról törtre
kikalkulálta,hogy vágyadtól északra
leszel csillaggá keresztelve
Jelige: mirtusz
Ajándék
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] a könyvtárszobából? Döbbenten állt a jól ismert pamlag előtt. Antik darab volt, bordó huzattal, szatén díszpárnákkal. Emlékezett rá, mikor iderakták. Jó érzés volt, hogy leülhetett az ide betérő, és kényelmesen tudta csodálni a falakon függő festményeket, tanulmányozni a polcokon sorakozó díszes kiadásokat. De most a polcok üresen tátongtak, a falak csupaszon szégyenlegtek. Nem akarta, hogy tudják, itt járt, de így most muszáj bemennie a nagymamához. Sarkon fordult és leszaladt az emeletről. Megállt a lépcső alján, hallgatózott. Csend volt, mint mindig, nagymama valószínűleg szunyókál a fotelban. Csendben, hogy ne ijesszen rá, lenyomta a kilincset. A megszokott derengő félhomály helyett verőfényes napsütés fogadta. Becsukódott mögötte az ajtó, de meg sem hallotta. Csak állt ott, és számolni kezdett. Hány éve is? Mikor is volt, hogy utoljára itt járt? Talán hat, de az is lehet, hogy hét éve. Nagymama akkor már hetven éves volt, hogy is nem gondolt erre? De miért nem szólt neki senki? A falnak támaszkodott, és nyüszítve sírni kezdett, ahogy eszébe jutott a barna míves bőrkötésű könyv, vastag megsárgult lapjaival. Sosem látta nagymama kezében, de időről-időre egyre több írás és rajz foglalta el lapjait. Hogy szerette nézegetni, mikor még olvasni sem tudott! És a rajzok; miattuk járt be rajzszakkörre a mogorva Elza tanárnőhöz.
Jelige: cinege
Ámokfutás
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a féloldalasan lekopott fogazatú, barnaerezett oldalú, piszkosdrapp szarú sűrűfésű? Még mindig visszacseng fülébe időnként Édesanya bársonybélelt hangtónusa. Józsikám, egy ilyen nagy fiú csak nem fog pityeregni. Szépen felöltözöl, megnedvesíted a fésűdet, végiggereblyézed a loboncodat, odamész és megmondod, nem durván, de határozottan, hogy neked ezzel a dologgal kapcsolatban az az elképzelésed… Meglátod, respektálni fogják. Igen, akkor ez így működött, de most ki elé járuljon és mit tárjon elé?
Jelige: Dorottya
Illatok, hangok
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
az édes fánkok, szén-meleg esték
a sehová föl nem írt szavak
az álmok, mik elpárologtak…
hová tűnt a dunyhák ős-melege
piték illata, vánkos deleje
merre lett a pincék dohszaga
a veranda csendje, a hold pitvara…
Elveszette-e az udvar téli csendje
a nyári lég jószagú rendje?
Meglelem még a tej savanyodó szagát
s jó kutyánk sárguló, eltűnő holdját?
Mikor a faluvégen járok egyedül
a fülembe egy nóta vissza-vissza csendül
öreg mamám csendes hangján hallom
elmosódott gyerek-emlék hangon…
a szívében szunnyadt ósdi dallam
amint énekli a mama gyöngyözve, halkan…
de a vekker, az undor, fölráz újra
keresem, hiába, a tűnt múltat dúlva,
nem maradt semmi csak ez az óra
meg a szavak, dallamok, ízek hódolója
fényképek, megsárgult széllel
fejfa, sokszor játszva a széllel,
illatok, hangok, mind távolba tűnik…
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: Vasutas
Amikor a Bádogcsizmás ember…
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] – a lélek emléktárgyai?
a.
A vércsepp a hó tetején belekuporodott a semmibe, mint apró tanya a térképen, a kusza vonalak közé.
b.
A medve rozsdás láncra fogva topogott, táncolt, szája szélén fehér hab, az idomár a hó nyomokban ingázva szedte a pénzt és mosolygott.
Ivánhoz, ott a sárban szólt Iréne: - Van egy szobám, hideg van benne, keretéről lóg az egyik ablak, de gyere, szeretkezz velem.
Iván már szédült a szája szélére telepedett csendtől.
Szalmiákszesz szaga volt.
Fázott.
Nézte az agyonűzött medvét.
Önmagán kereste a láncokat.
- Hallod? Gyere...
Hallotta.
Persze, de csak a csörgés kolompolt fülében.
Bőre alatt a monoton lüktetés.
A lánc sehol, nem tudott elrugaszkodni.
Lebegni.
A hívó szó ott függeszkedett felette.
