Pályázatok » Kálnoky László 100
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Anyaszikla ejti kavics könnyeit.
Egy másik kontinensen járok a parton,
A távolban nyitott égetőkemencék
a vadászgépek üvegkabinjai.
Aztán hatsávos pálya rohan velem –
vágtázó gnú csorda az aszály elől –
benzinkúttól, benzinkútig.
Autókban, mint gazdaállatban élünk,
Paraziták, serkék, vagy tarisznyarákok.
Jó lett volna, ha halászember,
Vált volna apámból
Nem a halak, főleg a tenger miatt.
Megtanította volna a hálókat javítani,
És hogy mikor foghatók ki a vajhalak.
De apa egyszer sem látta a tengert,
S nekem is már csak álmaimban
Rémlik fel ígérete: Egyszer elviszlek
Magammal. De nem ért oda soha sem.
Apa már rég halott volt,
Amikor erre gondoltam, a keleti parton.
Sétáltam a vízben térdig, hol bokáig.
Testen kívüli élményem egy idegen testben,
Ahová világgá mentem egy
Hinta lendületében.
A tenger és az ég tenyere egy imára összeért.
A víz zsoltárát a levegő kórusa lapozta.
Légicsata nyugszik a vízfelszín alatt,
kilőtt repülők feszületeinek roncsa. Sok halott pilóta.
Bordáik vértezetét öltik magukra a halak.
A szálloda előszobájában pedig
Üveglapokba csomagolt lepkegyűjtemény
Borította a falat. A keretek alatt
pontos számozás, és meghatározások.
Az aulában nehéz fiúk és könnyű lányok.
A vers is csomagolóanyag – mondtad –
Környezetbarát, csak éppen nem bomlik el,
mégis felfedezhetetlen.
Állok – kisfiú képe egy nagy képkeretben.
S kívül, a kopasz fák telében
Özvegy Hold gyászol.
A hideg szél hátán csontos ujjai dobolnak.
Másolj le húszezer szót a szabadságról!
Minden ünnep halálba torkollik az állatoknak,
S az embereknek virsliben kezdődik.
Szabadság van és egyik – másik krokodil háta,
Mózes kőtáblája ősi-Braille írással.
Ösztöneink nyoma fogságban sem múlik,
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a féloldalasan lekopott fogazatú, barnaerezett oldalú, piszkosdrapp szarú sűrűfésű? Még mindig visszacseng fülébe időnként Édesanya bársonybélelt hangtónusa. Józsikám, egy ilyen nagy fiú csak nem fog pityeregni. Szépen felöltözöl, megnedvesíted a fésűdet, végiggereblyézed a loboncodat, odamész és megmondod, nem durván, de határozottan, hogy neked ezzel a dologgal kapcsolatban az az elképzelésed… Meglátod, respektálni fogják. Igen, akkor ez így működött, de most ki elé járuljon és mit tárjon elé?
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
az édes fánkok, szén-meleg esték
a sehová föl nem írt szavak
az álmok, mik elpárologtak…
hová tűnt a dunyhák ős-melege
piték illata, vánkos deleje
merre lett a pincék dohszaga
a veranda csendje, a hold pitvara…
Elveszette-e az udvar téli csendje
a nyári lég jószagú rendje?
Meglelem még a tej savanyodó szagát
s jó kutyánk sárguló, eltűnő holdját?
Mikor a faluvégen járok egyedül
a fülembe egy nóta vissza-vissza csendül
öreg mamám csendes hangján hallom
elmosódott gyerek-emlék hangon…
a szívében szunnyadt ósdi dallam
amint énekli a mama gyöngyözve, halkan…
de a vekker, az undor, fölráz újra
keresem, hiába, a tűnt múltat dúlva,
nem maradt semmi csak ez az óra
meg a szavak, dallamok, ízek hódolója
fényképek, megsárgult széllel
fejfa, sokszor játszva a széllel,
illatok, hangok, mind távolba tűnik…
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], hová veszik a kora délutáni napsugár, amikor még nagyanyám fogta a kezemet a temetőben nagyapám sírja felé menet? Hová úszik az elfújt születésnapi gyertyák füstje, hová illan az utolsó együtt töltött Karácsony ezüstfenyőjének fahéjjal és naranccsal terhes emlékeket örökre bevéső illata?