Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Bejegyzések a következő címkével: 'm'
Jelige: Mandelbrot
Patthelyzet könnyűtisztekkel
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] A csontok, a vér az üvegcsékben, amik előtt leborultunk? Ami dicsőséget, vagyont és szerencsét hozott nekünk nemzedékeken át?
Jelige: malabu
Örökség
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Ezt kérdezte tőlem Tamás, a bátyám. Azonban a választ én sem tudtam. Hiába kerestük a családi ereklyéket, azoknak semmi nyoma.
Talán a legjobb, ha az elején kezdem, azzal, hogy a szüleink három hónapja meghaltak. Igaz nem voltak fiatalok, apa nyolcvannégy, anya hetvenkilenc éves volt, mégis váratlanul ért minket. Apa évek óta betegeskedet és mikor eltávozott, anya kétségbeesésében követte. Én még nem tudtam feldolgozni az elvesztésüket, és úgy érzem ezzel a bátyám is így van. A haláluk után jelentkezett egy ügyvéd, hogy az örökségünket rendezze. Apáék jelentős vagyonnal rendelkeztek és természetesen készítettek végrendeletet, mi több annak tartalmát nekünk is elmondták korábban. Ezért ért minket váratlanul, hogy az általunk ismert örökségen kívül a végrendelet tartalmazott egy kiegészítő lapot, mely szerint a családi ereklyéket közösen örököljük bátyámmal, de azt soha nyilvánosságra nem hozhatjuk és kötelesek vagyunk olyan titokban őrizni, mint azt őseink tették napjainkig.
Ez utóbbival nem is lenne gond, annál nagyobb azzal, hogy hol vannak azok a bizonyos családi ereklyék? Az örökség igen jelentős, hiszen szüleink birtokot, házat, és jelentős készpénzt hagytak ránk, nagyjából egyenlően elosztva. Emellett bátyám is én is jómódban éltünk, köszönhetően családi indíttatásunknak. Viszont a családi ereklyék létezéséről ez idáig semmit nem tudtunk. Tovább megyek, ha igaz amit apánk írt akkor az olyan horderejű, hogy megváltoztathatja az ország történelmét.
Jelige: Málna
Örökség
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Lelkünknek ki tart majd meleget?
Ki fogja dicsérni tetteiket?
S magányos szívünket mi rezegteti meg?
Jelige: Momó
Citromfa
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a szentek és profánok, az első kis mag, amelyet még dédapám ültetett Erzsike méhébe, hogy aztán az áldott gyümölcs édes ízének hiányát tábori postai levelezőlapok panaszolják, kedves fiam csolkolak számtalanszor én még elég egéséges vagyok és jol érzem magam,a tőbit gondold el mert én úgy sem írhatom meg az újságra ne adj semit hű fiad Ferid, aztán évek múlva pá Krivácska, aztán már postás sem jött, csak a hír, dédapám fogságba esett Oroszországban, aztán ő is kitántorgott Amerikába, Erzsikének egyre keserűbb lett az édes gyümölcs terhe, a keresztlevélen hiába keresnéd a Krivácska nevet, így lett Esztike zabigyerek, az elemiben így csúfolták a háta megett, és Esztike fölnőtt, a fényképen párját ritkítóan csodaszép, és szelíd, monalizás mosolyától nem tudok szabadulni, szomorú a szeme, és nem kérdeztem meg tőle soha, volt-e szerelmes, akkor még nem tudtam, hogy kérdezni kell, hogy mit kell kérdezni, ezt bánom leginkább, nem a töpörtyűs pogácsa receptjét, aztán fekete lovon jött érte a herceg, egy sírásó hozta Szent Mihály lovát, a keresztény temető kapuőreként szerette a bort, Esztikébe magokat ültetett, a sírásó szerette Esztikét is, libát nyert neki ultin a kocsmában, erre volt a legbüszkébb, mert Erzsike is látta, hogy való valamire, nyulat is nyúzott, együtt éltek egy szolgálati lakásban a Duna-parti nemaszfaltos utcában, Mária oltalmában gondozták a zsidó temetőt, nem volt semmijük, Erzsikének csak az emlékei, régen szakácsnő volt egy pesti zsidó családnál, a cselédek ura, vezette a háztartást, néha kapott valamit, a lakomák ízeit megsárgult füzetlapok őrzik,ereklye? aztán valaki mondta neki, hogy nálunk is megterem a citrom, csak ültessen el ő is egy magot, a cserépben szépen nőtt a fácska, citromfácska, évek súlyától görnyedtek gyökerei, ezer levele nőtt, törzse az égig nyúlt, kiskondások-kiskirályfik-babszemjankók sétáltak ágain, kacsalábon forgó paloták, sárkányok súlyától izmosodott, sietett a nyárfák után, amelyek a zsidó temetőt őrizték, de nem termett rajta egyetlen árva citrom sem, hiába simogatta Erzsike szeme, andalította Erzsike becézése, hiába szívta a kútból vödörben cipelt vizet, mert nem volt fürdőszoba, csak konyha, benne sámli, lavór, sparhelt, akkor még nem éltünk csövek között, az utcáról hordtuk a vizet, szép, fehér, zománcozott vödörben, kék szegéllyel, tengerhullámmal a peremén, mert volt egy csúnya veder is, a kamrában, fekete, semmiresemjó, kicsorbult, girbe-gurba szélű, mert télen, amikor csúszott az udvar, és kipróbáltam, tényleg odaragad-e az ember nyelve a hideg kilincshez, és tényleg, de a csípős fájdalomtól megijedtem, és még időben visszarántottam a nyelvem, úgyhogy mégsem ragadtam oda, és éjjel sötét volt az udvaron, és fáztunk a budin, meg ki szeret télen, sötétben, amikor minden más, mint ami, a temetőtől csak deszkakapuval elválasztott udvaron, ha célirányosan is, de egyedül sétálgatni, akkor a fekete vederbe pisiltünk a kamrában, de az is hideg volt, amikor hozzáért gyerekfenekem, féltem, hogy örökre odaragadok, de a szükség nagy úr, és mindig nevettünk, amikor reggel kiöntöttük a családi ereklyét, mert tulajdonképpen semmink nem volt, és mert egy ágyban aludtunk,dédi, mama és én, és mindenünk összeadódott, a lélegzetünk, az álmunk, a kipárolgásunk, a szükségünk, és akkor már Szent Mihály lova vitte el a sírásót, de még előtte összeszedte az a galád jóember a lócitromot az udvaron, mert lovas szekér hozta a tűzifát, a lovak nagyok voltak, én pedig pici, gőzölgött a sok citrom a porban, a szódát is lovak hozták, meg nyáron a jeget, aztán a sírásó berontott a konyhába, hogy jöjjön, mami, termett a fája,és Erzsikét elfogta az izgalom, a mindig fejedelmi Erzsikét, aki cselédeknek parancsolt a pesti polgári lakásban, akinek tartását a 80 év sem görnyesztette soha, aki úgy ment el, hogy hűlt helyét találtuk a kórházi ágyon, akinek urnáját abból a temetőből fogják kiebrudalni, ahol a sírásó őrködött, szóval Erzsikét még soha senki nem látta felpattanni a székről, csak aki snapszlizott vele a konyhaasztalnál, ebéd után, Erzsike szinte sietett a kis citromfához, melyen királynőin himbálózott egyetlen, hatalmas, igencsak érett lócitrom, amelytől nem lehetett elvitatni jellegzetes illatát sem, teljes pompájában, fenséges egyediségében, megrészegülve a magas pozíciótól, melybe lócitrom talán soha nem juthatott még (?), a kis fa legfölső ágán, lágyan hajladozva a szélben, megdicsőült mosollyal fordulva Erzsike hirtelen megráncosodott, Esztike ijedségtől huncut és a sírásó elégedettségtől kicsattanó arca felé, akik után talán nem is maradt semmi, ami ereklye, hacsak én nem, hogy írhassak egy 4500 leütésnél (szóköz nélkül)nem hosszabb kis történetet a kegyelet oltárára, és melynek utolsó gondolata: „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: Mirjam
Keresem
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Keresem Weisz Györgyöt. Magas, jóképű, elegáns fiatalember. Akár az apám is lehetne, ha már ő adta a nevét nekem. Nem is adta, az anyám közvetítette. Magához vette, őrizte, aztán amikor eljött az ideje, nekem juttatta azt. Mintha jussom lett volna rá.
Jelige: mlm
Soha nem késő
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Péter napok óta kereste gyerekkora emlékeinek ereklyéit. Kereste, de nem találta.
Lassan harminc éve nem járt a szülői házban. Fiatalon, szinte gyerekként disszidált. Pár hónappal nagykorúvá válása után hagyta el az országot és azóta nem járt idehaza. Az eltelt évek alatt ritka levél és telefonváltással tartotta szüleivel a kapcsolatot. Apja halála után anyja hívta haza, de ő csak halogatta az utazást. Az utóbbi időben húgával az interneten levelezett, és bár Anna többször írta neki, hogy anyja nagyon beteg, mégis váratlanul érte a halálhír.
Jelige: Messala
Kavalkád
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], amelyek boszorkánytüzekként lobbantak fel a gyermeki lét ingoványában? Hová lettek ezek a sorsformáló jelentőséggel mindössze egyetlen alkalommal bíró holmik?
Apa régi Queen-lemezei a polcon, borító-kivillantó glédában, hogy bárki megcsodálhassa őket. Apa féltve őrzött kincsei, eredeti EMI-relikviái. Amelyiktek még egyszer hozzájuk nyúl, elfenekelem! Elég egy apró karcolás, és máris megugrik a tű! Komor-tarka hanglemezek, érthetetlen misztériumot őrzők, idegenszerűek. Azokból az időkből, amikor még a gyűjtőszenvedély apasztotta Apa pénztárcáját, és kevesebb sörösrekesz hevert egymáson a fészerben az elhanyagolt satupad mellett.
Jelige: mesztic
Otthontalanul
„Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok…”[1]
És megint szaval, az eszem megáll, hogy az embernek egy nyugodt pillanata nincs! Hát nem érti meg, hogy én itt dolgozom?! Komoly, súlyos problémák feszengenek a papíron, nem viccből zümmög az az írógép, az emberiség üdve…
Ő meg csak fel-alá, mint az idegzsába, nyitott szemmel, mégsem látva, szobáról szobára csoszog, és szaval!! Hangja, mint az évektől beszáradt, már csak karcolni jó tinta, egyenetlenül árad a kis lakásban. Valahogy így szólt az a régi gramofon is, hol erősebben, hol gyengébben, a dédapámé volt, isten nyugtassa, nem tudott tőle megválni, én meg az első régiségkereskedőnek… Ehh…
„… hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?”[2]
Jelige: MAHOLNAP
ABIH IKAZSŰM
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – kérdeztem anyát, aki szemlátomást nem törődött felhördülésemmel.
„Tudod, a nagyi négerfejes medálja?!”- nyaggattam, pedig láttam, hogy máshol jár.
„Ereklye?! Az egy ócska arany-ötvözet volt, senki nem használta!”- torkollt le, pedig nekem az volt. Ereklye. Amikor utoljára láttam, még együtt volt a család. Ültünk a nagy birsalmafa árnyéka alatt, nagyapám, aki akkor már beteg volt, én meg kisgyerek, mellé kuporodtam hát leterített télikabátjára… lustikabát, így hívtuk, így telt a gyerekkorom, nem volt nagy pezsgés. Esténként nővéremmel királynőnek öltöztünk, mindenféle függöny-maradékból magunkra tekert csipke-csodák révén. Elővettük a könyvek mögé rejtett ékszereket és nagy cicomásan vendégségbe mentünk egymáshoz: én a konyhában laktam, ő a szobában. „Menyasszony leszek, királynő, vagy ilyesmi”- mondtam mindig, hát már látom, „vagyilyesmi” lettem.
„De mi az, hogy „ócska?” Hiszen rejtegettétek! Hiába keresem a könyvek mögött!”
„Hagyd már, nincs és kész!”- sivított rám anya, majd ködös tekintettel elfordult, kiment. Én meg ottmaradtam a félig felelevenített gyerekkorral, egy félig rágott csonttal.
Jelige: muci
Kárpitos kalapács és ezüstgyűrű
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Kérdezném anyám, ha nem lenne notórius kidobáló. A fényképalbumot már kimentettem a lakásból, mikor azt mondta, nézzem át, mert ami nem kell, kidobja.
Míg én, mióta az eszemet tudom, gyűjtögetek, ő mindentől pillanatok alatt képes megválni. Én pedig hiszem, mert alkotó ember vagyok, hogy minden tárgy a kezem által újjászülethetik. Nem is bírtam sosem nézni a lomtalanítást, hányinger kerülget, ha a tárgyak halálát látnom kell.
