Pályázatok » Kálnoky László 100
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] a polcról? A cifra rézhorgony, a talpas ébresztőóra és a macskaszobor, amelynek barbár kezek megcsonkították a fülét? A szekrényben többnyire szakadt gerincű könyvek sorakoztak, a legfelső polc azonban nagypapa emlékét őrizte egy valaha szebb világból. A poros, ütött-kopott holmik megannyi mesét meséltek, ám ezeket csak a gyermekek hallhatták, csakis az ő képzeletük lehelhetett beléjük életet.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
egy átlag-éjen kutatom okát,
talán fagyos szél, mit isten okád?...,
sírni kéne, s egy imát is rebegnék.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Kérdem én, a család jótevője, ura és parancsolója, én, aki fényt hoztam a sötétségbe. Kastélyunk magasra emelkedett, a Nap sugarai dicsfényt szórtak ránk. Nagyobbak voltunk, mint maga Napóleon, királyi hatalmunk arra késztette az embereket, hogy tiszteljenek, féljenek, de ugyan akkor megvessenek minket. A pórnép ártó füstgolyónak vélt kettőnket, amit el kell fújni, ki kell irtani, hogy írmagja se maradjon! Ám, mit értek el vele? Csak a saját kínkeserves halálukat… még most is zúg a fejemben minden kioltott élet halálsikolya, minden gyermek zokogása, minden asszony vijjogása és minden férfi üvöltése. Itt élnek bennem s nem tudom őket elűzni! Haláltáncot járnak az elmémben, keringőre hívnak, és nekem el kell fogadnom a felkérést.
Azt mondják megőrültem, hogy tébolydába való vagyok. Te, drága feleségem kinek ez a levél szól, még te is kételkedsz bennem, s más ágyban keresel menedéket, más csókolja nektár ízű ajkadat. Tested melege többé már nem az enyém
De mondd, nem érzed te is ugyan azt, amit én? A bűntudat fojtogató bűze, a megszáradt vér elnyűtt kezeinken. Ott van, még akkor is, ha száműzni próbálod.
Mélyre elástad már e kínzó emlékeket, igaz kedvesem? Hát jól figyelj, mert én mindenre emlékszem, s emlékeztetlek téged is. A pokol tüze fog mindkettőnket elégetni, a tettekért, miket cselekedtünk.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
és a nők, kik a szerelmet keresték?
Hová lettek a megfakult fényképek,
mik visszaadtak pár hamis énképet?
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Tétován kóborlok szobáról szobára. A régi emlékek pora ül minden helyiségben, körberajzolja a bútorok, tárgyak hűlt helyét. Indiánost játszó gyermekként olvasom a nyomokat.
Igen, ott állt a nagymama oroszlánmancsú karosszéke, látszik a négy körmös nyomon. Úgy gubbasztott az öblében, akár egy csapzott rigó. Amott a hímzett búrájú lámpa villás nyoma. Vásznára még fiatalkorában hímzett bozótban nyúlfiat kergető rókát dédanyám. Mellette a masszív íróasztal terpeszkedő lenyomata. Hány és hány levelet írtam rajta! És ott támaszkodott a falnál nagyapám háromfiókos szekrénye, amiből mindig fűszeres dohány illata áradt. Még most is csiklandozza az orrom. A ruhásszekrény koporsónyomát sem tűntette el az idő. Anyám, fiatal lányként a szekrényajtó belső oldalára ragasztgatta a számára kedves írásokat. Mikor elköltözött, itthagyta mindet, akárcsak a szüleit. Huszonöt év múltával is csupán a betegség vehette rá, hogy meséljen a nagyszüleimről, és megkérjen, keressem meg őket.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
A szél múltamat lapozza,
Talán jobb lenne, ha feledném?
Válaszodat rég hallottam.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Ezt Réka kérdezte, alig pár perccel az után, hogy megérkezett a reptérről. Margó éppen az ételt merte a fehér porcelán tálból, aminek egyetlen dísze a karimája körül futó kék csík, akárcsak a teríték részét képező tányéroknak. Akkor vette, mikor a konyhát felszámolták, olcsón kiárusították a felszerelést a dolgozóknak. Egészen eddig büszke volt rá, sikerült megszerezni egy teljes tízszemélyes készletet, lapos, mély és kistányérokkal, pecsenyés és levesestállal. A lánya közben asztalhoz ült, lassan, kecses mozdulatokkal evett, de szeme még mindig az asztalt fürkészte. Már a desszertnél tartottak, mikor újra szóbahozta a sokat emlegetett antik ezüst étkészletet, amit Margó nászajándékba kapott Hermina tántitól.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Apa ezt mindig olyan hangon kérdezte, miközben cinkosan anyára mosolygott, hogy az ember érezte belőle, tudja ő, hogyan kell az ünneppel bánni, meg azokkal a színes kis üvegdíszekkel is, amiket anya mindig nagyon óvatosan görgetett ki a százszorgyűrt csomagolópapírokból. Voltak halvány emlékei, hogy régen, amikor még kicsi volt, feldíszítve kapták a fát, alatta a névre szóló ajándékok, csak néhány gyertya égett a lakásban és az ember egyik ámulatból a másikba esett, ahogy a pislákoló fényben sorra felfedezte a fát, meg a csomagokat, meg a sok finomságot a terített asztalon. De most már kilenc éves, évek óta együtt díszítik a fát, ami már előző nap megérkezik hozzájuk. Apa szokta a sarokba állítani, és alaposan kikötözni a seszínű spárgával, ami aztán nem is látszik utána, és akkor a fa biztos lábon áll. Ezt is apa szokta így mondani, mint a családi ereklyéket, és mindenki mosolygott olyankor, anya kigörgette a díszeket, óvatosan felakasztgatták mindet, és közben mindig elmesélték, melyiket hogyan kérte el anya a nagymamától, vagy hozta el csak úgy, szó nélkül, mert neki anélkül nem is karácsony a karácsony, úgy megszokta már azokat a díszeket. Aztán sétálni mentek, egymás kezét fogva, de neki ilyenkor mindig előre kellett szaladnia, mert hogy lehet nyugodtan csavarogni, amikor az ember alig várja, hogy hazaérjen és megtudja, tetszett-e a Jézuskának a fájuk és milyen ajándékokat tett alá és kinek a legtöbbet.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1],
az éjszakai hóesésben nézte
a házat, ismerős ablakok, balról
a negyedik mögött a pianínó
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a kifakult művirágok, a twisztpulóver, a rokokós nappali, a rozsdás hordó, nagypapa nagyítós tükre?