Pályázatok » Kálnoky László 100
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Ó drága fiam, bárcsak értenéd,
azt a világot, azt az érzést,
melyet oly régóta nem feledek én.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]. Három országon át, újabb lakásba költözve, ötlik fel bennem a kérdés, hova, mibe csomagoltam, hogyan viszem ezeket magammal. Megfoghatatlanok, mégis nehezek.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]. Az aluljáróban játszik, saxofonozik, öltönyben és nyakkendőben. Szemén fekete szemüveg, nem vak. Minden kedden, szerdán és csütörtökön szokott helyén áll, délután öttől, este kilencig. Magas alakja kiválik a tömegből, többen körülállják, gyakran egy-egy fémhúszas, ritkábban papírpénz hull a saxofon tokjába. Amikor végez, Gruberrel, a hajléktalan ismerősével vált néhány szót, más senkivel. Legutóbb Gruber meglepődött, hogy a férfi egy kávéra hívta a közeli bisztróba, és családjáról mesélt.
„Hová lettek a családi ereklyék ”[1]?” – nézett körül a felügyelő a napfényben fürdő szobában. Kint tombolt a májusi délelőtt, madarak csicseregtek a hársfa lombjai között. A szökőkút békésen csobogott, apró kiskutya próbált a peremére felugrani. Tengelicné kecses léptekkel a kandalló felé indult:
- Én úgy látom, nem hiányzik semmi.
A felügyelő követte tekintetével, de a nyitott franciaablakon beáramló ragyogásban csak halvány foltokat látott. Hunyorogva állt meg egy óriási olajfestmény előtt. Egy tekintélyes öregurat ábrázolt, 19. századi viseletben. Kopaszodó feje, kidudorodó pocakja, a zsebéből kilógó aranyóra lánca méltóságot tükrözött.
- „Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – kérdezte az asszony, amikor már az utolsó dobozt is kiürítette
- Elvesztek. – felelte a férfi
- Igen, költözéskor minden eltűnik.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] a könyvtárszobából? Döbbenten állt a jól ismert pamlag előtt. Antik darab volt, bordó huzattal, szatén díszpárnákkal. Emlékezett rá, mikor iderakták. Jó érzés volt, hogy leülhetett az ide betérő, és kényelmesen tudta csodálni a falakon függő festményeket, tanulmányozni a polcokon sorakozó díszes kiadásokat. De most a polcok üresen tátongtak, a falak csupaszon szégyenlegtek. Nem akarta, hogy tudják, itt járt, de így most muszáj bemennie a nagymamához. Sarkon fordult és leszaladt az emeletről. Megállt a lépcső alján, hallgatózott. Csend volt, mint mindig, nagymama valószínűleg szunyókál a fotelban. Csendben, hogy ne ijesszen rá, lenyomta a kilincset. A megszokott derengő félhomály helyett verőfényes napsütés fogadta. Becsukódott mögötte az ajtó, de meg sem hallotta. Csak állt ott, és számolni kezdett. Hány éve is? Mikor is volt, hogy utoljára itt járt? Talán hat, de az is lehet, hogy hét éve. Nagymama akkor már hetven éves volt, hogy is nem gondolt erre? De miért nem szólt neki senki? A falnak támaszkodott, és nyüszítve sírni kezdett, ahogy eszébe jutott a barna míves bőrkötésű könyv, vastag megsárgult lapjaival. Sosem látta nagymama kezében, de időről-időre egyre több írás és rajz foglalta el lapjait. Hogy szerette nézegetni, mikor még olvasni sem tudott! És a rajzok; miattuk járt be rajzszakkörre a mogorva Elza tanárnőhöz.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a féloldalasan lekopott fogazatú, barnaerezett oldalú, piszkosdrapp szarú sűrűfésű? Még mindig visszacseng fülébe időnként Édesanya bársonybélelt hangtónusa. Józsikám, egy ilyen nagy fiú csak nem fog pityeregni. Szépen felöltözöl, megnedvesíted a fésűdet, végiggereblyézed a loboncodat, odamész és megmondod, nem durván, de határozottan, hogy neked ezzel a dologgal kapcsolatban az az elképzelésed… Meglátod, respektálni fogják. Igen, akkor ez így működött, de most ki elé járuljon és mit tárjon elé?
– „Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – bukott át a szétdobált halmok fölött az izgatottság.
– Keressen csak nyugodtan, nekem már nem fontos az idő – s próbált enyhíteni a kötélcsomókba fojtott haragon a székéhez kötözött régiségkereskedő.
– Ne játsszon velem öreg, tudja, hogy nem a pénz érdekel: hol vannak a családi ereklyék? Maga megmondja, én meg itt sem vagyok, s még az életét is meghagyom.
– Íme, a ma embere, aki erőszakkal akarja magát az ősök által szabott ösvényről megszabadítani. Mert nem akar abba a hibába esni, amit rajta követtek el: a szokások, a család, a munka. S miközben menekül a múlt elől, új néven ugyanazt életbe hívja. Éppen azon az úton megy tovább, amit elhagyni szándékozott. Felejtsen. Azzal folytatja, hogy változtatni akar rajta.
Az idős ember érezte, hogy melegség pereg le arcán az ütés nyomán.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
az édes fánkok, szén-meleg esték
a sehová föl nem írt szavak
az álmok, mik elpárologtak…
hová tűnt a dunyhák ős-melege
piték illata, vánkos deleje
merre lett a pincék dohszaga
a veranda csendje, a hold pitvara…
Elveszette-e az udvar téli csendje
a nyári lég jószagú rendje?
Meglelem még a tej savanyodó szagát
s jó kutyánk sárguló, eltűnő holdját?
Mikor a faluvégen járok egyedül
a fülembe egy nóta vissza-vissza csendül
öreg mamám csendes hangján hallom
elmosódott gyerek-emlék hangon…
a szívében szunnyadt ósdi dallam
amint énekli a mama gyöngyözve, halkan…
de a vekker, az undor, fölráz újra
keresem, hiába, a tűnt múltat dúlva,
nem maradt semmi csak ez az óra
meg a szavak, dallamok, ízek hódolója
fényképek, megsárgult széllel
fejfa, sokszor játszva a széllel,
illatok, hangok, mind távolba tűnik…
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] koppan tudatom mélyén a kérdés. Talán nem is igazán foglalkoztatott soha, hisz jobbára úgy véljük megvagyunk az elődök hagyatéka nélkül is. Minek nekünk, holmi kiégett fapipa, lyukas mosdótál. Mit kezdenénk a pincében lapuló jobb húst látott lapítóval, ami nagyanyánktól maradt? A kasztennal, ha nem tüzeltük volna el, az üres szuszékkal, a melyben már a szú sem percegett, liszttől pedig rég kiürítve árválkodott a pitvarban, Csak nagyapánk szerszámai voltak benne. Amíg élt. Most már eldobtuk a gyalukat, vésőit, melyeket olyan nagy gonddal élezett, mintha a nemzet kardja lett volna, a kanyarítófűrészt. Mind eldobtuk. Ott volt a déditől visszamaradt furdancs is. Nem tiszteltünk semmit. Mígnem....