Pályázatok » Kálnoky László 100
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
a génjeinkre feltűzött csillagok
ki törli le a rigolyák kredencét
ha az ősök hiányától zsibbadok
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]. Három országon át, újabb lakásba költözve, ötlik fel bennem a kérdés, hova, mibe csomagoltam, hogyan viszem ezeket magammal. Megfoghatatlanok, mégis nehezek.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] a könyvtárszobából? Döbbenten állt a jól ismert pamlag előtt. Antik darab volt, bordó huzattal, szatén díszpárnákkal. Emlékezett rá, mikor iderakták. Jó érzés volt, hogy leülhetett az ide betérő, és kényelmesen tudta csodálni a falakon függő festményeket, tanulmányozni a polcokon sorakozó díszes kiadásokat. De most a polcok üresen tátongtak, a falak csupaszon szégyenlegtek. Nem akarta, hogy tudják, itt járt, de így most muszáj bemennie a nagymamához. Sarkon fordult és leszaladt az emeletről. Megállt a lépcső alján, hallgatózott. Csend volt, mint mindig, nagymama valószínűleg szunyókál a fotelban. Csendben, hogy ne ijesszen rá, lenyomta a kilincset. A megszokott derengő félhomály helyett verőfényes napsütés fogadta. Becsukódott mögötte az ajtó, de meg sem hallotta. Csak állt ott, és számolni kezdett. Hány éve is? Mikor is volt, hogy utoljára itt járt? Talán hat, de az is lehet, hogy hét éve. Nagymama akkor már hetven éves volt, hogy is nem gondolt erre? De miért nem szólt neki senki? A falnak támaszkodott, és nyüszítve sírni kezdett, ahogy eszébe jutott a barna míves bőrkötésű könyv, vastag megsárgult lapjaival. Sosem látta nagymama kezében, de időről-időre egyre több írás és rajz foglalta el lapjait. Hogy szerette nézegetni, mikor még olvasni sem tudott! És a rajzok; miattuk járt be rajzszakkörre a mogorva Elza tanárnőhöz.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a féloldalasan lekopott fogazatú, barnaerezett oldalú, piszkosdrapp szarú sűrűfésű? Még mindig visszacseng fülébe időnként Édesanya bársonybélelt hangtónusa. Józsikám, egy ilyen nagy fiú csak nem fog pityeregni. Szépen felöltözöl, megnedvesíted a fésűdet, végiggereblyézed a loboncodat, odamész és megmondod, nem durván, de határozottan, hogy neked ezzel a dologgal kapcsolatban az az elképzelésed… Meglátod, respektálni fogják. Igen, akkor ez így működött, de most ki elé járuljon és mit tárjon elé?
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] hol van már a farkas lábú asztal? Nagyszüleimtől kapott örökségem, ami alatt órákat játszottam gyerekkoromban… a gyerekkorom… a nagyszüleim… Nagyatád…
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
az édes fánkok, szén-meleg esték
a sehová föl nem írt szavak
az álmok, mik elpárologtak…
hová tűnt a dunyhák ős-melege
piték illata, vánkos deleje
merre lett a pincék dohszaga
a veranda csendje, a hold pitvara…
Elveszette-e az udvar téli csendje
a nyári lég jószagú rendje?
Meglelem még a tej savanyodó szagát
s jó kutyánk sárguló, eltűnő holdját?
Mikor a faluvégen járok egyedül
a fülembe egy nóta vissza-vissza csendül
öreg mamám csendes hangján hallom
elmosódott gyerek-emlék hangon…
a szívében szunnyadt ósdi dallam
amint énekli a mama gyöngyözve, halkan…
de a vekker, az undor, fölráz újra
keresem, hiába, a tűnt múltat dúlva,
nem maradt semmi csak ez az óra
meg a szavak, dallamok, ízek hódolója
fényképek, megsárgult széllel
fejfa, sokszor játszva a széllel,
illatok, hangok, mind távolba tűnik…
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] - próbálkozott most már a direkt kérdéssel Szabó, miután eddigi erőfeszítései rendre kudarcba fulladtak. De a helyzeten ez sem változtatott, Mari néni tovább énekelte a „Nékem add a keszkenődet, kisleány” kezdetű nótát, Jóska bácsi pedig, 84 évét a sutba dobva, csizmájával verte hozzá a taktust.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
A bús néma alkonyat visszatekint.
Az asztal a szék, ez már mind nem él,
Egymagam maradtam csak én.