Jelige: Zongoralecke

Beküldte: admin, 2012-01-14 22:28:20  | Címkék: z, lájkverseny

A bécsi nő

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]. Három országon át, újabb lakásba költözve, ötlik fel bennem a kérdés, hova, mibe csomagoltam, hogyan viszem ezeket magammal. Megfoghatatlanok, mégis nehezek.

Apai nagyanyámat nem ismertem. Gyerekkorát Bécsben töltötte, ahol megszerette a kávéházak hangulatát. Több hangszeren játszott, négy nyelven írt, olvasott. Szülei elvesztése után magyar földbirtokos családhoz került nevelőnőnek. Ott ismerkedett meg a házitanítóval, aki joghallgató volt Budapesten. A két fiatal kölcsönösen csiszolgatta nyelvtudását, közeledésük következménye apám világrajövetele lett, 1901-ben.

Nagyapám, tanulmányai bevégzése után, ügyvédi irodát nyitott Brassóban. Nagymama, akit később a brassói szászok a bécsi asszony néven emlegettek, a városba érkezve, már az első napon beült a kávéházba, ahogy Bécsben szokás, kapucínert és kuglófot fogyasztani. A város úriasszonyai lassú tűzön pirították, ostobaságaikkal rágalmazták. Egy tisztességes asszonynak otthon a helye. Az ügyvédi iroda nem csak al- és felperesek, hanem szépasszonyok előtt is nyitva állt, ez kevésbé volt elítélendő, mint nagymama kávéházba járása. Nagyapa, egy olajcég perének kapcsán, börtönbe került, ahol tífuszban meghalt. Semmi sem maradt utána, csak a gyerekek. Nagymama másodszor is minden támaszt elvesztett, de most már nem ő volt gyerek, hanem neki volt négy gyereke, akikről gondoskodni kellett. Ekkor a három lányt beadta a zárdába, és apámmal, aki ezt elmesélte, Bécsbe mentek, az egyházi méltóságként elismert nagybácsi segítséget remélve.

Újból bécsi nő lett. A helyett, hogy engedte volna, hogy a gazdag rokon tartsa el, mint sokgyerekes özvegyasszonyt, nagymama fogta magát és elment a moziba. Reggeltől estig ott zongorázott, hogy pénzt keressen. A némafilmeket kísérte a vibráló, bolhás vászonra figyelve, mikor legyen fortissimo, vagy piano. Nem látta a billentyűket, nem látta a közönséget, őt sem látták, hozzátartozott a filmhez, mint a cikornyás felirat és ütötte, ütötte a kopott zongorát, kilúgozva fejéből Mozartot, Chopint és mindent, amiért érdemes élni. Arra várt, hogy lássa kiírva ENDE, aztán kezdődjön minden elölről, da capo al fine, hányszor olvasta ezt kedvenc kottáiban. Itt nem kell kotta, száguld a tíz ujj, nem vagy magad, de magadra vagy utalva. Ott ülnek, nem is kevesen, csak a filmvászon világít, bár ne világítana, akkor talán engedélyeznének egy kis fényt. Az zavarná a közönséget. A hangulatot neked kell fokozni, azért vagy itt, a zongoránál, te adod a ritmust, talán összejön a házbér, még csak a matinénál tartunk, ki kell bírni estig. Délben kis szünet, egy kávéházban.

Örököltem zenei tehetséget. Az volt igazán jó, amikor kotta nélkül játszottam a darabot. Utáltam a skálázást, a monoton ismétlést, mintha a bécsi moziban lettem volna, az ismeretlen nagymama helyett. Újra és újra piano, fortissimo, de még csak a matinénál tartunk, ki kell bírni estig, étlen-szomjan, egy kis kávé délben, nem baj, nem leszek kövér, súlytalanul könnyebb az élet, minden más nehéz. Nem vagyok jó anya, hát mitől is lehetnék az, ütöm a zongorát, azt hiszik, jó dolgom van, mások gyárban robotolnak, én Chaplin alá játszom a zenét, az én dolgom, hogy megtaláljam a megfelelő hangot, erősséget, gyorsaságot. Az ötödik előadás után már figyelnem se kell, de akkor más film jön, keresem újra a ritmust, fájnak az ujjaim, amikor Brahmsot játszottam, sosem fájt, mégis Brassóba kellene visszamenni, de ott még zongorázni sem hagynának, legalább a három lányt ellátják, tanítják, ha már az anyjuknak fontosabb volt Bécsbe menni. Fiam sem érzi itt jól magát, nem panaszkodik, sokat olvas és amikor látogatóba megyünk, csendben nézi, ahogy a hatalmas házban fehér kesztyűs inasok szolgálnak fel. A hivalkodó pompában a nagybácsi oly természetességgel él, mintha ez kijárna neki. Ő Istennel külön csatornákon érintkezik, ettől ilyen magasztos és kinyilatkoztató. Nem lehet véleményem. Nő nem lehet önálló. Marad a billentyű. Fekete és fehér. Az esti előadáson, egy alkoholszagú férfi, kihasználva a sötétet, benyúlt a szoknyám alá. Nem hagyhattam abba a zongorázást, erre felfigyeltek volna és akkor kidobnak. Folytatni kell, kezdődjön minden elölről.

Én is folytatom, most én vagyok a bécsi nő. Szeretek moziba járni, nézem a vásznat, feltűnnek a kitörölhetetlen, bennem mozgó képek, ezeket tovább mesélem, remélve, hogy „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán