Jelige: zanni

Beküldte: admin, 2012-01-23 21:49:54  | Címkék: ,

Mégis látható 

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Apa ezt mindig olyan hangon kérdezte, miközben cinkosan anyára mosolygott, hogy az ember érezte belőle, tudja ő, hogyan kell az ünneppel bánni, meg azokkal a színes kis üvegdíszekkel is, amiket anya mindig nagyon óvatosan görgetett ki a százszorgyűrt csomagolópapírokból. Voltak halvány emlékei, hogy régen, amikor még kicsi volt, feldíszítve kapták a fát, alatta a névre szóló ajándékok, csak néhány gyertya égett a lakásban és az ember egyik ámulatból a másikba esett, ahogy a pislákoló fényben sorra felfedezte a fát, meg a csomagokat, meg a sok finomságot a terített asztalon. De most már kilenc éves, évek óta együtt díszítik a fát, ami már előző nap megérkezik hozzájuk. Apa szokta a sarokba állítani, és alaposan kikötözni a seszínű spárgával, ami aztán nem is látszik utána, és akkor a fa biztos lábon áll. Ezt is apa szokta így mondani, mint a családi ereklyéket, és mindenki mosolygott olyankor, anya kigörgette a díszeket,  óvatosan felakasztgatták mindet, és közben mindig elmesélték, melyiket hogyan kérte el anya a nagymamától, vagy hozta el csak úgy, szó nélkül, mert neki anélkül nem is karácsony a karácsony, úgy megszokta már azokat a díszeket. Aztán sétálni mentek, egymás kezét fogva, de neki ilyenkor mindig előre kellett szaladnia, mert hogy lehet nyugodtan csavarogni, amikor az ember alig várja, hogy hazaérjen és megtudja, tetszett-e a Jézuskának a fájuk és milyen ajándékokat tett alá és kinek a legtöbbet.

Idén apa helyett Laci bácsi kötözte ki a fát, damillal, mert szerinte a spárga nem illett az ünnep hangulatához. Nem vitatkozott vele, korán lefeküdt, és alvást színlelve hallgatózott, hogy anya végre egyenletesen szuszogjon. Csendesen settenkedett ki az ágyból, a nappaliban lepakolta a könyveket a polcról, előszedegette a papírdíszeket, amiket titokban gyártott és dugott el, amikor anya éppen nem látta, és gyors mozdulatokkal aggatni kezdte őket a fára. Tudta, melyiknek hol lesz a helye. Hetek óta tervezgette, látta maga előtt a pompás karácsonyfát, meg anya meglepett, csodálkozó arcát, amikor reggel álmosan a konyhába indul, de félúton megállítja a látvány. Először a tetejét kell megcsinálnia, hogy biztos legyen benne, a csillag megáll a csúcson, és nem fog leesni, mire anya meglátja, aztán az alját, és ha kész a fa, előhozhatja a szekrényből a dobozt, amin annyit dolgozott, és amitől anyának még jobban eláll majd a szava, és meg sem fog tudni szólalni örömében, csak átöleli, szorosan, és mosolyog közben, és nekik lesz a legszebb karácsonyuk a világon.

Az a doboz. Sokat kellett kutatnia, mire talált akkorát, amibe az összes belefért. Nem csak anyáé, mert ősszel nagyinál észrevette, hogy neki is ugyanolyan díszek lapulnak a karácsonyi dobozában, mint amilyeneket anya hozott nagymamától, nem is értette, hogy kerültek azok oda, meg is kérdezte nagyit, és ő csak mosolygott, hogy mindenkinek hasonlóak vannak, biztos nagymamáék is ugyanattól a Jézuskától kapták. Akkor ő sokat gondolkodott, és már tudta, mi lesz a tökéletes ajándék anyának, akármit hozzon is a Jézuska. Volt, amit elkért nagyitól, volt, amit szó nélkül csent el, ahogy valamikor anya, de lassanként összegyűjtötte azokat a színes kis üvegdíszeket, amiknek a párját már olyan jól ismerte otthonról.

Az otthoniakat sem volt könnyű megszerezni, sokszor az összes csomagot ki kellett görgetnie, mire megtalálta, amit keresett, és olyankor nagyon kellett izgulni, vajon anya nem nyit-e be közben és nem látja-e meg, miben settenkedik.

Most ott várta a doboz. Seszínű karton volt valaha, de kifestette, és már szép és ünnepi, csinált bele elválasztófalakat is, hogy ne koccanjon egymásnak a sok kis üveg, és együtt legyen, ami összetartozik, anya gombája apa gombájával, szódásszifon a szódásszifonnal, angyalka az angyalkával. Ha elkészül a fával, berakhatja alá.

Reggel anya nem vette észre a fát, azt sem, hogy ő elaludt alatta. Kibotorkált a konyhába, bekapcsolta a rádiót, arra ébredt ő is, a doboz mellett, hogy mindenütt ott van, érzed, mégsem látható sehol, apa egyik kedvenc együttesétől, és akkor már anya is csak állt és meredt rájuk, rá meg a fára, és egyáltalán nem mosolygott, csak olyan furcsa és ijesztő volt az arca, mint amikor szoborrá kell merevedni a tanító bácsi sípjára, és rázkódni kezdett, és annyit mondott, hová lettek a, és akkor ő rámutatott a dobozra, és talán sejtette, hogy anya szavak nélkül suttogta, mert ő is tudta, hogyan kell az ünneppel bánni, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán