Jelige: winter

Beküldte: admin, 2012-01-22 14:58:39  | Címkék:

Szergej macskája

-„Hová lettek a családi ereklyék”[1], Zsófi mama?
- Milyen ereklyék, Csillukám? Nincs nekünk olyasmink, soha nem is volt.
- Jaj, dehogynem! Tudod, az a szép kaspó a komódon! Mindig azt mondtad: az én ereklyémre vigyázzatok, mint a szemetek világára! Nagyapátoktól kaptam. Ez volt az első és utolsó ajándéka.
- A herendi? Azt múltkor a Barnus lefocizta. Mondtam is neki, hogy hátra kötöm a sarkát.
- Tudod mit, Nagyi? Keressünk a padláson valamit a komódra, jó? Ott annyi érdekes dolog van, talán még kincset is találunk.
- Menj csak Csillukám! Nagyanyád ledagasztja a buktát, aztán utánad megy. Vigyázz a lépcsőn!

Sokáig elhúzódott a hideg azon a tavaszon. Március volt, annak is a vége. A városban elterjedt a hír, hogy itt vannak az oroszok. Sorra járják a házakat, bujkáló német katonákat keresnek, de lőnek azok bárkire, aki nem tetszik nekik. A nőket megerőszakolják, vagy munkatáborokba hajtják. Ezek sem különbek, mint amazok voltak. Az utcákon a félelem vert tanyát. Nem volt elég az éhínység, még rettegni is kellett.
- Gyorsan, gyorsan gyerekek! Menjünk fel a padlásra! – terelte össze a négy gyereket Róza asszony, Zsófikát kikapta a bölcsőből és magához szorította. A kislány felriadt álmából. A szomszédos házból lövések hangja hallatszott, nem volt vesztegetni való idejük. Imike vissza akart szaladni egy ólomkatonáért, de az anyja megfogta a kabátját.
- Nem lehet, kisfiam! – suttogta - Sietnünk kell! – Aztán, amikor felértek a padlásra, egy árnyékos zugban, egy régi fateknő takarásában maga köré ültette a négy fiúcskát.
- Játszunk csendkirályt! Tudjátok, hogyan kell, ugye? Aki előbb megszólal… - de nem volt ideje befejezni, mert Zsófika nyöszörögni kezdett. Abban a pillanatban azt is hallotta, hogy valaki a padlásajtóval motoz. Mutatóujját az ajkához emelte, jelezve a gyerekeknek, hogy csendben legyenek, a kislányt meg a mellére tette, amíg szopik, biztosan nem sír fel.
Hideg volt a padláson, mégis izzadtság folyt végig a hátán, amikor kivágódott az ajtó, és a hirtelen beáramló fényben megpillantotta az orosz egyenruhás férfit puskával a kezében. Kintről pattogó, idegen parancsszavak hallatszottak, néha felugatott egy-egy fegyver, feljajdult valaki, kutyák acsarkodtak veszettül, felboruló bútorok, összetört edények hangját hozta a huzat.  
Akkor váratlanul Zsófika elégedetten cuppogni kezdett a mellén. Hangosabban, mint kellett volna, a neszre már az orosz is felfigyelt. A fegyverét maga elé tartva elindult a hang irányába. Nem tudta, hogy mire készüljön, így kibiztosította a puskáját.
Nem kellett sok idő, hogy észrevegye a bujkálókat. A padláson megállt az idő. Semmi más nem hallatszott, csak a kislány jóízű cuppogása.
A nő nem vette le a szemét a fiatal katonáról. Könyörgőn nézett rá, magában imádkozni kezdett. A fiúk nem mozdultak, megbabonázta őket a rájuk irányuló fegyver. Csak a szemek beszéltek. Percek teltek el így, néma párbeszédben. Akkor kintről valaki felszólt a padlásra.
- Szergej? – a kiskatona hirtelen megrettent. Elfordította a puskát a bujkálókról, és csak úgy, vaktában az ellenkező irányba lőtt.
- Nyikto – válaszolt, majd megfordult, és gyorsan elindult kifelé. Félúton még visszanézett az asszonyra, aztán ráeszmélt, hogy a lövésre valami magyarázatot kell adni, hangosan lekiáltott:
- Koska.
Sokáig nem mozdult sem az anya, sem a gyerekek. Aztán még közelebb húzódtak egymáshoz, a nő szorosan magához ölelte a fiúkat, csak a kis Zsófika nem vett észre az egészből semmit.
Végre kinn is csend lett.
Elsőként a Pistike állt fel.
- Nézd csak anya! Nézd! – már ment is, hogy a padlás másik oldaláról az anyjához hozza a csúnya, máztalan vázát, ami már régóta a padláson porosodott. Az oldalán egy jókora golyó ütötte lyuk tátongott. Szergej macskája.
- Ugyan, hagyd csak kisfiam azt az ócskaságot, menjünk most már le, talán elmentek – fogta kézen az asszony a gyereket.
A kisfiú még vissza-visszanézett a csúnyácska vázára, de aztán ment a többiek után.

- Ide nézz, Zsófi mama, mit találtam! – futott a kis Csilla a konyhába. Egy koszos, seszínű cserépvázát tartott a kezében, aminek az oldalán jókora lyuk éktelenkedett – Nem tudod, mi történhetett vele?
- Ó, ennek hosszú története van! – mosolygott le unokájára az asszony – Gyere, tisztogassuk meg, közben elmesélem!
Míg leporolták, kifényesítették, a komódra állították, a nagymama mesélt. A háborúról, amikor megszületett, az oroszokról, akiktől nagyon féltek, Szergejről, aki zavarában belelőtt a vázába. Emberekről, akik valaha éltek, szerettek, féltek, és „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán