Jelige: vers

Beküldte: admin, 2012-02-02 23:52:16  | Címkék:

Apáink és a jelen

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
A régi megszokott mosolyok, szerető, meleg ölelések.
Tombolva várjuk, hogy múljon már az élet.
Ideges énünk megtorpan a részletekben,
s befalazódik a meg nem oldott, megoldhatatlan elvárások,
s az elégedetlenség siető várótermeibe.
Helyet az újnak! Vesszen sok ócska, botor reményünk!
Többé már nem divat a hűség, a becsület csillaga is megkopott.
De a poros padsorok halvány firkái még említik a régi iskolát.

A titok bennünk születik meg és túlél századokat,
lerántva rólunk az összes arcot,
mit ezidáig viselni kényszerültünk.
Bárhogy is akarjuk, hogy jók legyünk,
hogy megfeleljünk embernek,
világnak, ösztönnek. A mindenségnek.
Apáink tévedése úgyis továbblángol mibennünk
és emészt, olvasztja létünk tartalékait
az idegen, párás ködvilágban.
De végül minden hiba elillan, felszívódik,
hiába szoktuk úgy meg, mint második bőrt,
mint jól szabott ruhát.
Búcsúzni kell! Helyet kell adnunk hát az újnak!
Poroljuk le avitt korok elherdált kincseit!
A katarzis már nincs oly messze.
Eresszük el az összes gyűlölt-szeretett
kényszerű rabszokást!
Időben felkel alvó fényünk, s bevilágítja
a tompaságba burkolt erőt magunkban.

Az ősök némán, szívdobogva várnak:
Számít-e még nekünk az ő küzdelmük útja?
Távoli  létük csalódásban, félelemben,
gyönyörben és csodában minket megérint-e még?
Tanulhatunk-e még belőle?
Az ifjú szív vonaglik, gyorsul a légzés.
Felidéződik az a tiszta, lágyan simogató
első zene. Anyánk dalolta lényünk féltett zugába,
és most kitörő erővel dobban az éltető motor:
belénkszövődik múltunk, az emlékezés.

S egyszerre tisztán, homályos némaságban:
az ősök vére mintha újra áramolni kezdne,
a pulzus szokott ütemben dobol, a szellő újra érinti arcuk,
a rét virágszagú selyemruhája újra bódít…
Ez áldott percben még a halált is gondtalanság fonja át.
S az ősök mintha élnének újra.
Mert mélyen, a legtitkosabb őszinteségben
e derék, büszke apák megnyugodnak.
Felgyullad a titkok sápadozó lángja,
Látni hagyva az őrjítő, csupasz valót:
fiaik vérében továbbszáguld a gondjuk, szerelmük,
teremtő álmok, titkos ébredések.
Nincs választás, ez így örök és így tapad szívükhöz.
Múlhatatlanul összeforr a múlt, s jelen.
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán