Jelige: Uzseda

Beküldte: admin, 2012-01-19 13:22:39  | Címkék: u

A gének

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] 

Leroskadtam a szőnyegre, és újra, és újra fohászkodva folytattam a fájdalmas válogatást. Sokadjára. Immár új megye, új város, új utca, új lakás falai között. Tudtam, csak nekem számít, másnak minden kacat amúgy. Időnként bizonytalanul, elszántan megpróbálom szomszédnak, barátnőnek, unokáimnak átadni egy-egy radír, pántlika, gyűszű történetét.  Megrebbenve, tudván, jobbára senkit sem érdekel megkopott történetem. Ha értenyúlok valamiért:- Jaj, pedig itt volt,- de csak volt - igen. Kidobtam, elajándékoztam, elraktam, elszórtam. Csak pakolok, pakolok, telnek a zsákok, de egyúttal előtolakszik óriásként, a múlt.

Kedvenc olvasmányomban, a busmanok tanítanak a tárgyak fölösleges voltára. Azóta nem is gyűjtök semmit. És, mégis, nekem kellett s kell megszabadulni a ragaszkodásommal terhelt családi ereklyéktől. Addig tárgy, a tárgy, amíg életre nem kel, míg története nincs. De utána? Az enyém, s aki ismeri létezésének jogosultságát.. Egy-egy kavics, feszület, imakönyv s a Biblia, a családfával. A mézeskalács lovaskatona, a tükrös szív, kulcscsomó. A Singer varrógép, ebbe még a Dédnagymamám fűzte be a cérnát, utoljára. Ez a varrógép, a hideg folyosón dideregve várja végzetét, újabb lakásomban sincs helye. Az utolsó ereklye, tőlük.

Amikor árva lettem, a sok generáció lelkének egy darabját, mások szerint lim-lomokat a szeméttelepre irányították Mondván, senkinek nem kell már, a függöny- a klöpli, a bútor, a diófa, s a sok-sok ősi szerszám, szövőszék, gyalu, melyekkel formába álmodták Apám és ősei, a formák világát. Egy-két szerszám még konyhafiókomban várja sorsát. A ruhák, a bundák, a csizmák, a kotlikok, édesapám szőttesei, csikóbőr és rókabunda a padlásról, a névtelen, talált tárgyak között enyésznek

Amikor üressé vált a családi ház, lerogytam a furcsa ürességben az üres sarokba. Mennyi döntés és megváltoztathatatlan. Lezárult a dilemma, mit tartsak meg és mit ne? Mentettem, ami menthető-, a kis porcelán kutyus figurákat, a könyveket, amelyben a könyvjelző valóban jelzett.

És mi lesz a zongorával? Akkor kaptam, amikor megbékéltek- a nagyapám és a Szüleim. Nyolc évig tartó haragtartás után. A zongora ára, a díjnyertes mangalica értékével egyezett. A malac ment, a zongora jött. Nagyapám továbbra is csak az ajtóig jött, nem lépett be a házunkba. De, akkor láthattam ragyogni, a kuláksággal bélyegzett, megrogyasztott életének rendíthetetlen vonásait, amikor neki játszottam. Annyit pihent életében, míg a dalaim tartottak: „Nagyapám még ifjú volt”, és a „Vidám földműves”. Amikor eladtam a zongorát, eladtam a történeteinket vele együtt. Magába zárta a látott gyötrelmeket, boldog perceket, reményt és kudarcot, vádaskodásokat és szerelmeket. Esküvőt, válást, születést, halált, búcsúzást.

Áldás vagy átok, nyitott szemmel is megelevenedik minden. A szétszórt élet verejtéket őrző tárgyai kelnek életre. Egy töredék.  Minden fiók, kávés csészék a vitrinben, csillár, festmények és a megbúvó, vén, babonából életbenmaradt pók.

Amikor már üres volt a szülői ház, szemem odavonzotta, a fürdőszobában a fogmosópohár s benne, kettő fogkefe együtt. Megúszták. Megtartom, hisz kis helyen elférnek, mindkettő. Memento mori!
Némán kiléptem a házból.
Napjainkban sok publikáció bíztat a lelki nagytakarításra, a környezetünk takarítására is. Sugallják, dobj ki mindent, ami feleslegessé vált, kacatot, megunt barátot, leveleket és mindent, ami csak a helyet fogja. Az üres helyre majd jön az új. Igen, az üres hely a lélek üressége is egyúttal, amely áhítozná a lelkigazdagságot.  De a családi ereklyék csendben várakoznak a kredenc mélyén, őrizve őseink hiteles sorsát, néhány darab megúszta az 56’-os eseményeket, a többi váltságdíjként élte önálló életét, az életért. Meséljünk időben, részesítsük kegyelemben a létezőt és nem létezőt. Hallgassátok a lélek figyelmeztető harangját!

De hisz mindnyájan élnek! Unokáik mosolyában, ének hangjában, nyelvérzékében, erejében, fogállásában, és a hajában a forgó – jé, mint Dédpapának! Ez az, mi ki nem dobható, el nem felejthető, ez az, ami örök! A gének öröksége,
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán