Jelige: Under glaze

Beküldte: admin, 2012-01-30 20:33:22  | Címkék: ,

Revans

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Ezt Réka kérdezte, alig pár perccel az után, hogy megérkezett a reptérről.   Margó éppen az ételt merte a fehér porcelán tálból, aminek egyetlen dísze a karimája körül futó kék csík, akárcsak a teríték részét képező tányéroknak. Akkor vette, mikor a konyhát felszámolták, olcsón kiárusították a felszerelést a dolgozóknak. Egészen eddig büszke volt rá, sikerült megszerezni egy teljes tízszemélyes készletet, lapos, mély és kistányérokkal, pecsenyés és levesestállal.  A lánya közben asztalhoz ült, lassan, kecses mozdulatokkal evett, de szeme még mindig az asztalt fürkészte. Már a desszertnél tartottak, mikor újra szóbahozta a sokat emlegetett antik ezüst étkészletet, amit Margó nászajándékba kapott Hermina tántitól.

     Az első darabokat még Réka középiskolás korában kezdte behordani a bizományiba, a gyümölcsöstálat, a tálcákat, de a szűken vett étkészlet még megvolt egészen addig, amíg a lányát felvették az egyetemre. Három félévnyi tandíj került ki belőle. Aztán jött Dénes nagypapa svájci zsebóragyűjteménye, ami a családi legendárium szerint a háborút az almafa tövébe ásva vészelte át, gondosan becsomagolva a nappali óarany brokátfüggönyébe, végül a fásládába. A függöny még megvan, itt lóg az étkezőben. Az utca felé eső oldalát ugyan már majdnem fehérre fakította a nap, de nem tett benne különösebb kárt sem a nedvesség, sem az idő. A metszett üvegű vitrint a benne levő csecsebecsékkel együtt, már a lánya diplomaosztója után adta így nem volt annyira feltűnő a porcelánok hiánya, kicsit átrendezte a szobát, a nehéz bútorok így is a zsúfoltság látszatát keltették. A lánya addigra az apjához költözött,  kis összkomfortos lakrészbe, engedte, hadd éljen a gyerek. Lajos, a volt férje mindig jól ügyeskedett, volt érzéke az üzlethez, mikor együtt éltek is futotta néha egy-egy családi nyaralásra, az évek során pedig többcéges, befutott vállalkozóvá vált. Neki viszont mostanra semmi nem maradt hagyatékból, az utolsó darabok már nem extrakiadásokra kellettek, hanem a felgyűlt számlák kifizetésére. És most a gyerek kérdez. Lázasan járt az agya, az igazat nem mondhatja el,  nem teheti meg a kislánnyal.

     Szerencsére megszólal Réka telefonja, bocsánatkérő tekintettel lép ki az erkélyre, Bálinttal a barátjával beszél. A csontszínű csipkén keresztül látni ahogy gesztikulál, nevet, szórakozottan simogatja a muskátli bimbóit. Aztán belép, átöleli Margót, még kicsit meg is emeli, ez már hagyomány köztük, bár régen az anyja kapta fel őt. Kapja a kabátját, rohan, holnap jövök mamácska, jó légy.  Azóta hívja mamának, mióta Bálintékhoz jár, főorvoséknál ez a szokás. Na, ott megvan a családi örökség, a lánya nevetve mesélte, hogy minél patinásabb valami, annál több az értéke, a könyvtárban levő szőnyeg valódi kézi perzsa, de már olyan kopott, hogy átlátszik a parketta. Nem csoda, ha ő sem akar lemaradni, keresi az ezüstöt. Nagyot sóhajt, akkurátusan kisimogatja és összehajtogatja a nejlonszatyrot, indul a közeli kisboltba, csak előbb beugrik a postára. Kifelé jövet, ahogy a vásárolt bélyeget rakosgatja a táskája kis cipzáras zsebébe, csaknem nekimegy egy roskatag heverőnek. Az egész utca eltorlaszolva, minden kupacnál egy-egy ember őrzi a zsákmány. Jaj, a lomtalanítás, persze ez már másik kerület. Nézzen ide nagysasszony, micsoda gyönyörű tükör, szól át valaki a felhalmozott holmik mögül, a rámája picit kopott, de alig torzít. Margó szó nélkül halad el mellette, már majdnem belép a boltba, mikor hirtelen visszafordul. Megfogja a régi tükröt, ujját végigfuttatja a keret cirádáin. Mennyi, kérdezi. Megegyezünk, mondja a felélénkült kupactulajdonos. Várjon, hazafutok. Elfelejti a bevásárlást, kiveszi a szekrényből a panofix bundát, a szőrmegallért a rókával, aztán vérszemet kapva végigkutatja a könyvespolcot, szedi le az utóbbi években ajándékba kapott cédéket, dévédéket. Mire visszaér az emberhez, komolyan húzza a derekát a pakk.

     Otthon elégedetten néz végig a szerzeményeken, egészen betöltik a szoba sarkát. Jó pár nipp, régi csipkék, majd szódabikarbónás-ecetes fürdőben hófehérré varázsolja, hirtelen bemegy a kamrába, jól emlékezett, megvan a Sidol is. A nejlonszatyorból kiborítja a fő szerzeményt, csörömpölve hull az alpakka étkészlet a virágos viaszosvászonra. Egész délután dúdolgatva súrolja az eszcájgot, aztán szőnyeget sikál, díszpárnát javít. Estére minden egyenként selyempapírba csomagolva, bedobozolva,  nem veszett el teljesen minden az örökségből, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán