Jelige: trinidad

Beküldte: admin, 2012-01-18 15:01:13  | Címkék: t

Családfakutatás

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] melyeket a poros idő soha el nem illanó ködképe fest a falra? Majdnem Altamira, de mégsem, Spanyolhonban lézeng a felvillanó emlékezet kontúrrajza, s a magyar kultúra pedig olyan örökségként vési bele a mészbe foszlányait, mely ősidők óta él a szívek mély rejtekhelyein. Nagypapák és nagymamák, dédszülők, ükapák, anyák, lányok, fiúk, mind-mind a családfakutatás ágrajzán mosolyognak le rám, nézem őket és újabb történetek derülnek fényre; valaki kétszer házasodott, ikerszülések, halálozások, szegénység és statisztikák, anyakönyvek, születési, házassági és halálozási, görgetem az egérsávot fel-le, megállok egy helyen, 1892, kutatok, de nincs családra utaló nyom, továbbállok. Elveszek bennük lassan. Szép merülés lesz, a múlt össze nem törhető üveggolyójából szemlélve. Aztán majd egyszer jön a háborgó mélységből egy cápa és elpusztít mindent, ami ember. Okosabbá válik a múltból idehozott jelen és vége lesz mindennek, de hagyom az utópiákat, inkább iszok édesebb piákat.

    Elmentem nagymamámhoz, mondtam neki, mi járatban járkálok manapság a világhálón. Nem értette mi az az internet, hogy adatbázis, anyakönyv, évszámok és a kísérete, de láttam, hogy könnyezni kezd, amint mesélni kezdek. Mutattam, itt a dédszülő, ekkor született, ő a második házassága leszármazottja, nem hitte el nekem. Pedig be is bizonyítottam neki. Számokkal. Olyan dolgokkal bizonyítom a múltat, amit eleve utálok, mondhatni predesztináltam magamban a matematikát, mégis ha a múlttal keveredik, s összeölelkezik az évszámok szivárványos árnyalataival, akkor napfény ragyogja be lelkem, beleszerelmesedtem a számokba, a múltba és álmodom néha, hogy a jelenben a múlt, csillagszóróból hullatja reánk az örök megmaradás szikráját. Megsárgult papírlapok, szamárfülesedő fényképek, talán dagerottípia is némely, de csak a múltat siratom bennük. Ami volt és nem lesz. Bár találnék a padláson néha olyat, amit nem találok soha, eltörött hegedűket! Hogy is találhatnék egyetlen zenész sem volt az ősök között, senki-senki, én meg lassan a város prímása leszek, mert elhúzom bizony mindenkinek azt a nótát, amibe belesajdul a lelke és megremeg tőle az egész élete. Hordozom a tárgyakat, régi ekekapa, felszántom vele az emberiséget és kitörlöm ezáltal a rozsdát csipás szemükből ha kell, könyvek, lassan gyűjteményem lesz, minél régebbi, annál jobban melegíti szívemet. A korhadt fa is rámmosolyog néha, megsimogatom, őrzi a múltat, talán ide ült le egykor ki, gondolataival megváltotta a világot, ki maradandót alkotott, írt, festett, formálta az emberalakot, feltalálta a villanyt és világok ellen harcolt. Nem tudhatom. Hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám. Biztosan, radírmentesen. Nem használok törlőgumit, úgy elvész a régi, a rossz, a hiba, a megmagyarázhatatlan akarat szárnyaszegett alteregója. Megkönnyezném, ha nem lennének áthúzott betűk, kijavított szavak. Tintába mártott lúdtoll remeg a múltba érő kezeimben, leírom a jövőnek: Kedves jövő! Itt ülök a 20. század egy meghatározott pontján, lassan kitör a forradalom, ide rótták magukat a ruszkik, hatalmaskodnak, nem tudom hogy bírom, lassan lélegzetet sem veszek, csak oroszul. Da. Kedves jövő, ha teheted, vidd el őket innen, szabadságot akarok és kimondani azt, amit nem lehet. Válaszlevél is érkezett: Kedves múlt! Ne hidd, hogy én szebben élek, szabadság van, de mindenhol csörögnek láthatatlan bilincsek, nem tudhatod, mikor leszel szegény és nincstelen. Azt tanácsolom tehát, élj úgy, ahogy eddig, szeress és remélj, míg teheted. U.i. : A szeretet időtlen. Könnyezve forgatom a levelet, rákattintok az adatbázisra és ismét kutatni kezdek.

    Mert a múlt bennem van, a gyökereimben lézeng, kitörölhetetlenül hasítja fel lelkemben az identitást, mi hozzá vezet. Amikor még egymás után haltak a gyerekek és egy szobában aludt tizenkét gyerek, a szülő anya ott szenvedett, a kisfiúk, kislányok pedig hallgatták, mint ébred házukban egy új lélek; ezt lefotózni nem lehet. Csak megtartani azt a penészes emlékezet zegzugos tájain, kiöblíteni a megfeneklett hajóról a szennyeket és tisztán kievezni a nyílt tengerre. Látom magam előtt a régi gyerekeket, dolgoztak reggel, délben este, besegítettek, természetben éltek természetesen, ám nyomuk valahol félúton elveszett, s mégis glóriába font „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán