Jelige: toredek

Beküldte: admin, 2012-01-10 10:21:56  | Címkék: t

Kifosztva

"Hová lettek a családi ereklyék”[1], fiam? - sóhajtott nagyapám, majd kortyolt egyet a pék frissen csapolt házi söréből.
Apám kicsit már bódultabb volt, bánta is, hogy megint úgy elszaladt az idő, sőt egészen rájuk reggeledett. 
Az öreg megveregette a vállát: 
- Ne félj, Artúr, nem lesz semmi baj. Minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell. Akikre most neheztelünk, egyszer majd jönnek, és térden állva könyörögnek, hogy bocsássunk meg nekik, meglátod...
- Mennünk kellene, Gerda nagyon mérges lesz! Én meg nem szeretem, ha kiabál...

Apám a kisszobába menekült. Nem azért, mert anyám esetleg majd a főzőkanállal kergeti körbe-körbe a lakásban, hanem mert nem akarta, hogy lássa, ahogy sír, férfi létére. 
Csak hullottak a könnyei, mi meg a testvéremmel álltunk mellette tanácstalanul. 
Öcsém néha elmosolyogta magát. Négy évesen furcsa ez a helyzet. Amit akkor ő még nem érthetett, hiszen a bánat, mint olyan, a felnőtt emberek kiváltsága. Az ismeretlennel való találkozás pedig néha komikus, pláne gyermekfejjel.
Én már a hat évemmel egy kicsit többet láttam ebből, mint ő. Féltem is. Apám gyengének tűnt, én meg sutának. Szerettem volna mindent tudni a sírásáról, a legtöbbet megérteni a bánatából, de elérhetetlennek tűnt ez a vágy. Így csak egy gyenge kérdésre futotta:
- Mi a baj, apa?
Nem túl vigasztaló, sőt talán inkább zavaró is ez a pár szó olyankor, amikor az ember a könnyeivel küzd. Nem is kaptam rá választ.

- Gerda kérlek, ne légy mérges Artúrra! - szólt nagyapám, és lelökött egy poharat az asztalról, miközben megpróbált félreállni anyám útjából, aki a forró vizet öntötte le a kifőtt tésztáról.
- Nézd, te nagyon jó kis menyem vagy, nem lehet, hogy nem értesz meg. Problémák vannak a bátyámmal, évek óta. A felesége rokonai folyton jönnek és jönnek, és mindent elözönlenek, mint a hangyák, aztán ugyanúgy visznek is mindent. Féltem a családi dolgokat, többek, mint emlékek...
- Nem érdekelnek azok a vackok! Nekem a gyerekeim a legfontosabbak!
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Minden épp olyan bonyolult, mint amilyen bonyolulttá tesszük. Ha azt mondom fehér, akkor az nálam fehér, és nem fehéres, tudja?
Nagyapám csóválta a fejét, kotorászott kicsit nagykabátja zsebeiben, aztán kitett az asztalra két átázott "Vadász-szeletet”.
- Ezt add majd a fiúknak, persze csak ebéd után. 

Apámat másodszor a nagyapám temetésén láttam sírni. Szorongatta anyám kezét, mint én, mikor annak idején tiltakoztam, hogy belépjek az óvodába. 

Nagyapám kórházi ágya mellett álltam. A párnája alól kaparta elő a piszkozatokat, és óvatosan - hogy a nővérek ne lássák-, a kezembe nyomta őket.
- Mik ezek, nagypapa?
- Tervrajzok. Ötletek, melyekből nem lett semmi. Mert nem akarták, hogy bármi legyen belőlük. A bátyám az oka mindennek, de téged ez nem szabad, hogy megtévesszen. Ez az én életem volt. Elözönlik majd a házat, de ezeket nem kaparinthatják meg. Ezeket most már te őrzöd. Apádnak azért ne szólj, bolondnak tartana érte.

Kattogott a billentyűzet apám súlyos ujjai alatt. Néztem, ahogy nehezen, de boldogul a gépírással, és másolja nagyapám iratait.
- Segítsek?
- Hagyj, megoldom majd. Te csak csináld a dolgod, van bőven!
Erre számítottam.
Néztem, ahogy csorog az izzadtság a tarkóján és a homlokán. Koncentrált, talán még soha ennyire. Gondolom, a betűk már nehezen voltak kivehetők a 30-40 éves lapokon. Csodáltam őt, hogy mégis belevágott.

Később nagyon sok rokon érkezett. Mindent elleptek, kifosztottak, mintha idegenek lettek volna. Üres maradt a ház. Apám csak dühöngött. Én már meg sem hallgattam. A rokonokról nem volt véleményem. A pianínót, ami a kedvencem volt, hagyták. Egy E. D. Seiler. Hamis és halott. Szerettem volna játszani rajta. A hangjában minden benne volt. Minden hang egy kerek év, ami talán újabb és újabb ötletek megfogalmazásával telt, fogadalmakkal, ki nem mondott vágyakkal és félelmekkel, hogy egyszer majd mindent elvisznek. Ahogy a hangszer érdesen megszólalt, emléke a falak közé szivárgott. 

Imádtam a málnát, és mindig szerettem a kertben. Egyszer nagyapám hívott, hogy szedjek, amennyit csak bírok. Igyekeztem is. Volt valami megnyugtató és kísérteties is az ottlétben. Egy tanya malommal, aztán csak a kertek, szántók és a vasút. A pék is ott volt. A teraszon poharaztak nagyapámmal.
A málnázás fáradalmaitól meggyötörve lekuporodtam a terasz lépcsőjére. Hallgattam, ahogy beszélget, és nagy bölcsen azt mondja: - Tudod, ha a szentjánosbogarak éjjeli röptükből nem térnek vissza, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán

[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán