Jelige: TARANE

Beküldte: admin, 2012-01-08 17:35:41  | Címkék:

Szép remények

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Álom mesék,tűzszínű regég?
Hová tűntek a megbarnult képek?
Porrá szelídűlt,öreg emlékek?
Ki csente el halovány dalom?
Kinek őröl még a vizimalom?
Merre keressem a tarka réteket?
Ki lázít bennem új reményeket?
Ki mondja újra:Gyere és szeress?
Merre lelem meg,ki engem keres?
Hová tűnt őszülő nagyanyó dala,
mit templomi kóruson Isten hallana?
Hová lett nagyapó báránybőr kucsmája,
mit szürkére varázsolt élet iskolája?
Ki lopta el a fürge kis patakot?
Ki taszította be a régi ablakot?
Merre kelt félelmet a sánta kerülő?
Ki hiszi asszonyról,hogy őszinte szerető?
Ki néz rám újra,bizalommal telve?
Merre visz az ösvény árnyékba tekerve?
Hová lettek a megfáradt ekék?
Merre ringatóznak szél szárnyán a lepkék?
Hová tűntek ólomsúlyú terhek?
Merre az üst,miben boszorkák kevernek?
Merre a volna?Merre a talán?
Merre a lábnyom fagyos tél haván?
Merre az igen?Merre a nem?
Merre a lelkem?Merre a nevem?
Hová lettek a kíváncsi kérdések?
Merre vesztek el éltető légzések?
Hová lettek a játékos szavak?
Miért száradtak ki sós ízű tavak?
Hová lett a felhő éltető könnye?
Enyémet mától ki törölje le?
Hová lett a most?Hová lett a majd?
Mi az ami mégis egyre tovább hajt?
Hisz messze már a rég,messze már a lég,
messze már az út,messze már a rét.
Messze már a patak,messze a szőlőhegy,
messze már a kukorica,mit kő őről meg.
Messze már a kis ház,messze a kemence,
messze már a nadály,messze a fecske.
Messze már a falu,messze már a kert,
messze már a kóró,mit sparhelt melege rejt.
Messze már a kalács,messze a kiscipó,
messze már a templom,messze a bíró.
Messze már a kislány,messze a kisfiú,
messze már a hajó,messze a kapu.
Messze már a tél,messze a tavasz,
messze már a nyár,mi új életet fakaszt.
Messze már a mosoly,messze a szerelem…
Hogy mi maradt mégis?
Koszorú és verem…
De nem!Talán nem!Talán éled új mag!
Ifjú mosolyokban feltámad a holnap!
Nem tűnik el semmi!Megőrzik a lelkek
mit annyi éven át szerelmek neveltek.
Életre kel újra minden szín és álom,
minden mi lüktetve tarkítja Világom.
Minden megmaradhat tisztelve a régit,mert
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán