Jelige: táltos

Beküldte: admin, 2012-01-15 19:19:24  | Címkék:

Eszmélés

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] tűnődik egy kósza szellem, mikor szabadon, könnyedén, szárnyak nélkül végigsuhan azon a kopott falú, régi, öreg házon, miben egyszer élte rövid, nyamvadt életét.

Igazából nem is élte, elvesztette azt, hisz félt mindentől, a sötétségtől, a fénytől, a haláltól s legfőképp az élettől.

Fiatalkorában a jövőben, öregségében pedig a múltban lengett, mint a nádszál vihar közepén, kiszolgáltatva a természet nagyobb erőinek, törékennyé és gyengévé válva. Barátai nem voltak, attól tartott mindenki átveri, s a szerelemben nem hitt, nem bízott, így egyedül volt a nagyvilágban isten nélkül, démonoktól rettegve. Napfény ritkán érte sápadt arcát, Holdsugárban nem fürdette gyenge, csontos testét. Más nem létezett számára csak forma, és a lélekbe nem tudott hitet vetni. Búval, gyűlölettel teli életét csupán a családi ereklyék villanyozták fel. Egy nagyon régi, poros petróleumlámpa, egy néma fekete-fehér fotó a nagyszülőkről, kik mindig kedvesek és öregek voltak, egy ezüstmedál amit, még az édesanyjától kapott 2-3 évesen, végül pedig apja kopott, madártollas kalapja. Mindegyikhez emlékek fűzték, mindegyik felidézte a múltat, s rabságban tartotta egy olyan térben, mi már elmúlt, mi már csak a történelemkönyvekben s öregemberek fejében létezett. Nélkülük az élet elképzelhetetlen lett volna, és most itt áll, a sötét, üres házban, a halál után, egyedül, családi ereklyék nélkül, miket talán elárvereztek, vagy múzeumba dugtak. Itt áll most magányosan, rájön arra, hogy a lélek fontosabb, mint a test, s az élet akkor szép, ha élik azt, ha vannak igaz barátok, ha van kit csókolni, ölelni, ha van kivel utódokat nemzeni és azokat felnevelni. S csak most érti meg, mi az élet célja, mi minden egyes ember feladata: élni, de nem a múltban, hanem a múlttal. S csak most érti meg, hogy esélyt kapott, de nem használta ki.

Ott állva a poros ház kísértetiesen üres folyosóján, ahová a lágy hajnali fény csak a sötétítők molyrágta lyukain szivárog be szegényesen, rájön, hogy az élet olyan, mint egy fa. Rájön, hogy a családi ereklyék gyökerek, mik a múlthoz kötnek. Mondják, hogy „akinek nincs múltja nincs jelenje”, mert múltból táplálkozva, nagyra lehet nőni, szép zöld koronát lehet fakasztani, de nem szabad elveszni a föld alatt, a gyökerek közt, mert a felszín, a jelen, napfényben gazdag. Ő meg úgy élt, mint egy féreg, a föld alatt, a gyökerek közt, nem rügyezett soha, s gyümölcsöt sem fakasztott. Így a gyökér hiába való és elrothad. A családi ereklyék a fotó, a medál, a kalap, a petróleumlámpa, mind elvesztek, csak úgy eltűntek, mert nem volt unoka, se gyermek ki fenntartsa, ápolja, s tovább adja.

Hirtelen rossz érzések kerítik birtokába az árva, megtépázott lelket, ki most újra kezdene mindent, annyi különbséggel, hogy most szeretne, bízna, hinne, mezítláb ugrálna a pocsolyákban, üvöltene a hegyetetőn, hogy hallja meg mindenki, az élet gyönyörű. A féltve őrzött családi ereklyéket meg átadná az utódoknak, hogy azok is tovább adhassák gyerekeiknek, unokáiknak. Így a családi kincsek hosszú évszázadokon keresztül fennmaradnának, s nem lenne baj, ha összetörnének, vagy karcolás esne rajtuk, mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán