Jelige: tablacsoki

Beküldte: admin, 2012-02-04 10:38:09  | Címkék: t

Una Storia Vera

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]  Ez a kérdés sosem merült fel az ifjú Giglióban, aki nap mint nap együtt élt a sajátjával. A gitár, amely felakasztva lógott a falán, mindig emlékeztette arra a történetre, amelynek ő az életét köszönhette.

Az Úr 1490. esztendejében történt, hogy az ifjú Mariarosa, Verona hercegkisasszonya megszületett. Gyönyörű nővé érett, magas, vékony, karcsú testét emlegették Észak-Itália szerte, portréi bejárták a művelt világot. A kellemes külcsín hazugság azonban hazugság volt: Mariarosa sosem volt boldog. Éjjelente kiült a vár kertjébe, hogy lenézzen a piciny városállamra, és a még rómaiak által épített San Pietra hídra, amelyen ily késői órákon már senki sem járt. Sosem vidította fel senki, pedig elhihetjük, hogy apja az egész világról igyekezett a kor legnagyszerűbb bohócait, komédiásait összegyűjteni.

A hercegkisasszony hallgatag volt, lelkét sosem öntötte ki senkinek, titkait mélyen magába zárva őrizte. Hiába vette őt körül ezer és ezer locsogó, pletykás vén- és fiatalasszony, egyikük sem bírt néhány szónál többet kicsikarni a szépségben páratlan Mariarosából.

Mindeközben egy sötét utcában, a Via Agnellón egy cseppet sem bizalomgerjesztő lebujban időként felbukkant az Il Ciecóként emlegetett vak gitáros. Városról-városra járta be Itáliát, és mindig a legváratlanabb időpontokban lépett be az amúgy már igen kopott ajtón. Egy forró, júliusi éjszakán ismét megérkezett, és a szokásost kérve leült a sarokba, hogy melódiát a jelenlévők nagy örömére eljátssza. Látszott, hogy nem csak őt magát, de gitárját is megviselte a sok utazás, és hogy ők ketten sokkal inkább az élet porától, mintsem az utak piszkától szenvedtek. Mindez még nagyobb hitelt adott szomorkás dalainak. Ilyenkor előadásait sose másoknak szánta, talán tudomást sem vett róluk: a kocsma szegletében, gitárjára nézve játszott, és mély levegőket véve kezdett bele új dalokba.

Már talán sohasem tudjuk meg, hogy mért pont aznap, de akkor éjjel Mariarosa átsétált a Ponte Pietrán, bement a városba, és az emberek egymás közti szavaiból kivette, hogy az Il Cieco ismét a városban van. Természetesen még Mariarosa is tudta, hogy ki ő, de most végre lehetősége is volt megnézni a híres művészt.

Az utolsó dal elején lépett be a kocsmába, és félénken megállt az ajtóban, ám senki nem hederített rá. Mindenki az Il Ciecót figyelte, aki utolsó játékát mindig szokatlanul hosszúra nyújtotta, és ez egyes elbeszélések szerint szinte megbabonázta az embereket. Itália addig nem ismert nagyobb zenészt.

Persze a siker nem maradt el, és persze ez Il Ciecót nem érdekelte. Nehezen, fáradtan felkelt, odament a pulthoz, elfogyasztotta vörösborát, miközben a kocsma többi vendége igyekezett visszarázódni az élet rendes kerékvágásába; nagyon jól tudták, hogy az Il Ciecót nagyon fel tudják bosszantani, ha elkezdik gratulációikkal fárasztani.

Mariarosa azonban nem tudta megállni, hogy ne sétáljon oda hozzá.

- Signore, tudom, hogy nem kedveli az embereket, és nem kedveli a szavaikat, tudom, hogy hazugságnak tartja minden mondatukat. A nevem Mariarosa. Megpendítette lelkemnek azon húrjait, amiket még senki sem. Grazie mille – mondta, és melegen megfogta a gitáros kezét. Látszott, hogy zavarba hozta az idősödő vak embert. „Valóban” – felelte, de nem engedte el Mariarosa kezét. Valami olyan melegséget érzett, amit addig sosem. Őszinteséget.

Csöndesen kisétáltak az Adige folyó partjára, messze a város zajától. Nem beszélgettek, nem volt szükségük szavakra. Il Cieco vak ember lévén ismerte az emberek mozdulatait, tudta, ki, milyen állapotban, hogyan vesz levegőt, milyen neszeket hallat. Mariarosa pedig egész életében hallgatásra volt ítélve – hallgatásra, mert az igazat nem mondhatta. Hogy neki szabadság kell. Így telt el az éjszaka, majd eljött a hajnal, amely szinte mindig boldog és reményteli, ezúttal azonban gyászos és szomorú volt. Az Il Cieco és Mariarosa elváltak.

Másnap éjszaka Mariarosa visszatért a kocsmába, de már csak az Il Cieco hűlt helyét találta de gitárját és egy levelet otthagyott. A levélben ez állt:

„Cara Mariarosa! Félek, tegnap olyat éreztem, amilyet boldogtalanságra ítélt sorsom miatt soha többet nem tudnék. A gitáromra eztán nem lesz szükség, emlékét a szívemben hordom, és ez nekem elég. ArrivederLa: Il Cieco”.

Mariarosa még aznap megszökött palotából, és kilenc hónap múlva világra hozta gyermekét. Giglio pedig azóta is gyönyörködik a gitárban, melynek képet napról-napra felidézi a szerelmesek emlékét. Ettől fogva „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán