Jelige: Szivosjozsef

Beküldte: admin, 2012-01-08 13:35:32  | Címkék: sz

Az Anyákért, apákért…

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? A tárgyak elporladtak, csak lelkünkben él s éjjel mikor kitekintünk az ablakon, látjuk a futó szelet a fák ágai között, háttérben a csillagokkal, csak ott élnek már a tárgyak. És az őszinte arcok. Amit hordanak, hamis, mint az életük. És vannak, kik őszinték, mint perceik s mindent ajándékként nyújtanak át mindenkinek, válogatás nélkül, ha kell, érdemtelenül is. Egy temetés, hol a  szereposztás szerint hangsúlyozzák érdemeit az elhunytnak, a szülők, hozzátartozók, barátok, ismerősök körbe állják könnyes szemmel, az urnát, a koporsót, a sírt, vagy a ravatalt, s búcsúznak. Én a szemeket szoktam nézni, a könnyes szemeket. - Lehet, az őszinte könnycseppek kötik össze az emberiséget? És várom, de nem jön sehonnan a felelet. Az édesanyáé, mert méhének gyümölcse végleg eltávozott s immár szegényebb az élete fia nélkül… Ki két nappal ezelőtt mondta, ott az intenzív osztályon, hogy pár órával halála előtt, gyermeke szemében is könnycseppeket látott. A meg sem jelenő, vér szerinti édesapa, könnyezett e valaha gyermekéért? Ő az elmúlt húsz évben kétszer látogatta meg fiát, most is azt üzente, bizony nagy az ő lelkifurdalása s nagy az ő szégyene, hát el se jön. A nevelő apa, aki elmondta, ezer és ezer kellemes percet töltött el örökre örökbe fogadott gyermekével. Aki hitte, mindig is hitte, apjává tud válni, a nappali és éjszakai idegbajok, álmatlan éjszakák ellenére is. Mert az utóbbi években kevés olyan éjszakájuk volt, hogy két órát végig tudtak volna aludni. Sokszor, már érkezése után, kora este lefeküdt, de milyen alvás volt az? Éjjel pedig?  Aludt három órát, közben kétszer lerohant az emeletről, mert gyermeke ordított, dobálta magát az ágyban s próbálta nyugtatgatni. S így az édesanya is. Aki télben, fagyban, hajnalokban beült az apró, mindenes kocsijába, s kapargatta éhbérért a táblákról a szennyet, eltűrte a megalázó megjegyzéseket, csak hogy gyermekének az állami könyöradomány mellett, több jusson, akár egy apró kis rádió. S az esti, kedvenc tévésorozatát is csak fél szemmel nézhette, mert mosogatnia kellett a család által arrébb sem tett koszos edények s poharak halmazát.  Aztán pedig anyját cipelte át a városon s falvakon barátnőhöz, rendelőintézetekbe, kórházakba. Nem beszél szívgörcseiről, fulladozásairól. Tüdőgyulladással, prizniccel melle táján bérben vasalta fillérekért a díszkendőket, de ki vette át kezéből a gőzölgő vasalót és ki mondta neki, anyu, menj pihenni, aludd ki magad. Senki, az élősködők közül… S itt van az unokatestvér, ahogy mindig láttam az utcán. Aki a másik oldalon az édesanya mellett végig támogatta a kisvárosi kocsiút szélén a világtalan, tétován ide – oda billegő testvért. Fiatal, huszonéves srác. Nem szégyellte, nem tartotta megalázónak, nem érdekelte, vajon mit szólnak a haverok, a barátok, barátnők, ha őt így látják. 

Bűnt követett el a nem létező Isten… Igazságtalan, becstelen és lelkiismeretlen, ahogy elbánt a szegény sráccal. Istennek nem volt joga, hogy megbüntesse, beteggé tegye, súlyos, gyógyíthatatlan beteggé tegye azt az embert, aki még bűnt sem követhetett el. Aki bizonyára szeretett volna édesanyja ölébe bújni, elújságolni, hol, mikor mit tett?  Bizonyára szeretett volna randevúzni, szerelmesnek lenni, szeretkezni, házasságot kötni, szülővé válni. És egyszer majd azt mondani szüleinek, íme, itt van az unokátok. Az élet élményétől fosztotta meg Isten a fiatal srácot. Hát mit tett rosszat ez a gyermek, hogy Isten így büntette őt? Mi rosszat tettek az éjjel – nappal telefonnal rohangáló szülei, mert tudniuk kellett, vajon mi is történik otthon, szóval mit tettek rosszat szülei, hogy életük, a pokol tornácát súrolta, mert pokoli órákat, napokat, sokszor heteket mért rájuk az Isten. Mert nem csak az volt a pokol, hogy mit éltek át a zárt szobák ajtajai, vagy a kerítés kapuja mögött, hanem el kellett viselniük az emberek sunyi, gúnyos nézéseit, meg kellett hallgatniuk az álszent, szirénhangokat is. Isten ezt is rájuk mérte. És ez a végleg eltávozott gyermek meg se tudta védeni, akár ökölcsapással sem, édesanyját, apját, unokatestvérét. Igaz, meg se tudta köszönni nekik a huszonnégy évet. De örült egy játéknak, egy Edda dalnak, egy joghurtnak. Az Edda dal elhalkul, a joghurt megromlott már. S éjjel, tényleg, mikor kitekintünk az ablakon, látjuk a futó szelet a fák ágai között, háttérben a csillagokkal, álmaink moziját… Amelyben az édesanyákat, apákat nem fenyegeti a veszély, hogy túlélik saját magzataikat… Amelyben felnyílik Isten helyett az emberek szeme, hogy minden tudásukat, minden energiájukat azokba fektessék, akiket Isten igazságtalan diktátor módjára, a Taigetoszba kényszerít… Szevasz uram! Emlékszel? Én mindig így köszöntem. S, ha vicceltem, te jókedvűen nevettél,  érezted, ahol mosoly van, ott nincs megvetés. Mit is mondott Kodolányi János? Az ember kétszer hal meg. Egyszer, amikor eltemetik s egyszer, amikor elfelejtik. Akárhogyan is akarta Isten, ő csak eltávozott. Kifogtunk rajta. A fiatal srác nem halt meg. Halljátok? Felszólítalak: - Most te legyél formabontó. Vagyunk egy páran, akik itt maradtak még e földön nélküled, a barátaid. Nézz le ránk az égből  s említsd meg Ismerőseidnek ott a Mennyország valamely felhő paplanán ülve, mit, itt a Földön vallunk, - „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán