Pályázatok » Kálnoky László 100 » Jelige:Szent Ereklye
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], kérdeztem ébredésem követően első gondolatként egy, a szeszélyességét igazoló késő áprilisi napon. Rég nem volt már reggel, hisz az ablakon kinézve láttam, a Nap már magasan járt fent az égen, amint éppen előbukkant a felhők mögül.
Ekkor nem kicsit másnaposan odavánszorogtam a legközelebbi órámhoz, amire rápillantva be is igazolódott a késői időpont – nem sok választotta el a nagymutatót, hogy odakússzon a tömzsi kismutató mellé a 12-es számhoz. Ezután, mielőtt elkezdtem volna keresni a számomra oly’ értékes, tárgyakban megtestesült emlékeket, muszáj volt kisétálnom a konyhába, hogy néhány pohár vízzel próbáljam enyhíteni a tucatnyi sör és ki tudja, hány feles pálinka okozta dehidratációmat, és ennek következtében fellépő hasogató fejfájásomat. Csillapítani kívántam, azonban jól is esett, mivel minden testi kínban megtaláltam az összhangot, ami a hiányérzettől sajgó lelkem és a testem között alakult ki ilyenkor.
Ahogyan leültem a nappalimban egy konyhaszékre – mivel a nem túl nagy, de egyedüllétemhez pont megfelelő méretű nappalim magába foglalta az amerikai konyhámat is -, magam elé tettem három pohár vizet, és elkezdtem gondolkozni megannyi dolgon, ahogyan azt általában tettem ébredés után.
Először is, hogy honnan is ered ez, hogy több pohárnyi vizet tegyek magam elé, és ne külön-külön töltsem ki ugyanabba a pohárba? Olyannyira megszoktam ezt – főleg így másnaposan, vagy éppen részegen -, mintha már mindig is az életem része lett volna ez a furcsa, ugyanakkor felettébb praktikus szokás. Bevillant, még ha csak halvány képként is! Már több mint másfél évtizede, hogy a legjobb barátom ivott így, a „betárazós” módszerrel, mikor közösen nyaraltunk; ekkor vettem át ezt a szokást.
Idő. Ez a szó jutott eszembe az előbbi nem túl hosszú, viszont mostani állapotomban könnyűnek nem nevezhető gondolatok előhívása közben.
Mennyi időbe telik előhívni egy emlékképet? Maga a bevillanás minden esetben egy pillanat, de hány másodperc, vagy akár óra kell, hogy előkotorjuk abból az adattárolóból, amelyben még a lomtár sincs elkülönítve a legfontosabb fájlokat tartalmazó mappáktól? Minden relatív. Ahogyan az is örökkévalóságnak tűnik, ami csupán közel 15 éve szokásom, pont úgy tűnt a valós – időmérőeszközzel mért egységben kifejezhető – időnél ezerszer többnek, mire a szobámból kiértem a konyhába.
És mi van az éjszakával? Hajnal volt már, mire elaludtam, egy, a céges telefonomról a saját telefonomra küldött „Boldog 10. évfordulót!” üzenet időpontja alapján. Éjfél utánról azonban csak néhány kép maradt meg: amikor a WC csésze előtt térdelek, ahogyan kinyitom az utolsó üveg pálinkámat – amiből reggelre már csak a fele maradt meg -, és ahogyan a könnyeket törölgetem a szememről. Ez utóbbit azonban kétségekkel fogadom, talán mégsem történt meg, csupán egy részegen másnapos ember nem túl megbízható emlékezetének képzelgése lehet, mivel már több, mint nyolc éve nem sírtam.
Az idő relativitása után a kusza gondolatmenetem átcsapott az ébredés utáni kérdésemhez kapcsolódó felvetés magammal történő megtárgyalására.
Egyáltalán nevezhetem-e családinak azokat a tárgyakat, amelyek csak hozzám – egy magányban megkeseredett egyedülálló férfihez -, és egy fantom-családhoz köthetőek? Továbbá ereklyének mondhatok-e egy megsárgult HÉV vonaljegyet, egy hegyikristályt, egy agyongyűrt, megszakadt – viszont a világ legszebb kézírását magán hordozó – cetlit, egy képeslapot és egy tízfillérest?
Betegen hangozhat, de mindkettőre igennel kell felelnem. Én csak Őt, az Egyetlenemet tekintettem olyan családomnak, akit én választottam – szemben a „kapott” rokonságommal. A lelkem túlélése érdekében muszáj továbbra is így tekintenem Rá, még így is, hogy Ő elhagyott, számára nem vagyok sem családtag, sőt, senki sem. Habár Ő kitagadott, én nem teszem meg, nem is tudnám megtenni: Ő (is) a családom.
A Tőle kapott, vagy Hozzá köthető kis apróságok is egyértelműen ereklyék számomra. Miért is ne lennének azok, amikor a szótári definíciók is igazak rájuk, még ha csak az én nézetemben is. Számomra Ő a történelem, és Ő benne a legfontosabb személy. Továbbá ezek az apróságok a Világmindenség legszentebb érzését, eszméit testesítik meg számomra: a SZERELMET, és az ÖRÖK HŰSÉGET.
Amikor ezekben a kérdésekben megegyeztem magammal, már képes voltam feltápászkodni, és megkeresni a lakásom különböző pontjain elrejtett kincseimet. Sosem akarom ezeket elveszíteni, mert csak addig maradnak meg ezek a tárgyak és ezek az eszmék, amik hozzájuk köthetőek, amíg én élek. Másoknak egyszerűbb, hiszen tudják, ha meg is halnak,„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán