Jelige: szelíd erő

Beküldte: admin, 2012-02-02 22:53:11  | Címkék: sz

El-Hagyaték

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]. Már rég tengerentúlra vitték, eltemették. Mindent, ami voltam, vagy lehettem volna, máglyára dobták, idegen kézbe szórták. Hamarabb elhagytak, minthogy emberré lehettem volna. És most mi vagyok? Világomat megtagadom. Miért is ne? Ismerem a magányt. Kiismertem ezt az érzést és megszerettem. Rájöttem ember csak akkor ér közel hozzám, ha ezt az állapotot nem töri meg jelenlétével, hanem belép és belesimul. Magányomat életemmé tettem és kialakítottam benne magam békéjét. Ez azt jelenti, hogy nem vágyom másokra, hogy tükrök legyenek. Ha mégis felkelti a figyelmemet egy-egy arc, őket szeretem, megszívlelem. A szív mélységes magasságába lehelem a hálát, ha ébreszteni tudnak bennem.

A magány addig fojtogatott, amíg szabadulni akartam tőle. De ingoványos akarata minden kapálózásomra jobban elszívott, keresni a társaságot és a harmóniát egyszerre nem lehet. Ha kilépsz a menedékről, itt, ebben a világban, a harcba lépsz be, és ez nem rezonál a békémmel. Ráébredtem, hogy a magány megőrzi a békémet. Észrevettem, milyen erősen regeneráló, ha hagyom, hogy elnyeljen. Akkor megszűnik a békétlenség Bennem, amikor meg adom magam annak, amit valójában akarok, a Rendnek.

És mihez kezdjek a Világgal, amit létrehozott csapongó elmém? Kimegyek és szétzúzom talán, ha merem karmaim aggatni. Majd visszahúzódok és hagyom, hogy Világom minden egyes darabkáját, amit a harcban szereztem, elnyelje a magány. Úgyis minden családi ereklye a harc és zsákmány emléke, amit apám, anyám, őseim nyertek el. A végtelen körforgásában, csak annyi az örökségem, hogy élek. Ennyit érek. Lebecsülöm a lehetőséget, magamat semmisítem meg. Most visszavonom erőimet egy olyan térbe, ameddig érek, még ha ez a magány állapotát is jelenti másnak, nekem a béke. Ide beléphet az, aki együtt rezdül, s a többiek? Ők pedig csak kapálóddzanak, keressék csak egymás társaságát, menjen mindenki, amerre lát! Őket is elnyeli majd, mert aki megpróbál az örvényben megkapaszkodni, magát hiú képzetekkel bebetonozni, csak egy rongy. Gyökereit elcsalják, tengerentúlra viszik, máglyára dobják, elszórják, eltemetik. Újra és újra kitépi majd a vihar. Akkor lehet emberként boldog lenni, ha tudatomat az örvénylésbe, vetem meg. Elszívó erő. Él a szív, ó erő! Égig érő vagyok.

Keserű méreg? Visszacsengnek bölcs szavak: magányos ember az, aki egyedül játssza le mindazt, amit másokkal kellene, de odamenni nem mer, tenni nem bír.
Miért?
Mert hatni, szelídíteni, finom szóval, simítással, pillantással, itt, már nem lehet. Máshoz pedig nincs gyomra, nincs gusztusa. Békéjének szigetén talán eljátszik apokaliptikus gondolataival. Aztán a buliból kimarad és belepuhul a magányába. Vagy feltépi azt, és minden eszközt szentesít a Célnak. Hánykolódik is eleget!

Vagy, van még egy megoldás, kell lennie még egy megáldásnak. Amikor a szép szó hatóereje világméretű, akkor a magány beavatássá válik, az ember képzi magát, szigorú, mégis szerető figyelemmel gyermeki képzelete hullámain. A magány a csend, élő sír, vad erők megszelídülnek benne s „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán