Jelige: Szél

Beküldte: admin, 2012-01-31 19:39:47  | Címkék: ,

Emlékek pora

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Tétován kóborlok szobáról szobára. A régi emlékek pora ül minden helyiségben, körberajzolja a bútorok, tárgyak hűlt helyét. Indiánost játszó gyermekként olvasom a nyomokat.
Igen, ott állt a nagymama oroszlánmancsú karosszéke, látszik a négy körmös nyomon. Úgy gubbasztott az öblében, akár egy csapzott rigó. Amott a hímzett búrájú lámpa villás nyoma. Vásznára még fiatalkorában hímzett bozótban nyúlfiat kergető rókát dédanyám. Mellette a masszív íróasztal terpeszkedő lenyomata. Hány és hány levelet írtam rajta! És ott támaszkodott a falnál nagyapám háromfiókos szekrénye, amiből mindig fűszeres dohány illata áradt. Még most is csiklandozza az orrom. A ruhásszekrény koporsónyomát sem tűntette el az idő. Anyám, fiatal lányként a szekrényajtó belső oldalára ragasztgatta a számára kedves írásokat. Mikor elköltözött, itthagyta mindet, akárcsak a szüleit. Huszonöt év múltával is csupán a betegség vehette rá, hogy meséljen a nagyszüleimről, és megkérjen, keressem meg őket.

Nyirkos, aranyvörös szél keringőzött a lehullott levelekkel az utcán, amikor először csöngettem a kert vaskapuján. Nagyapám szemét erőltetve, gyanakodva lesett ki a házból, majd boldog mosollyal sietett a kapuhoz. Megcsuklott a hangja meglepettségében, amint jobban szemügyre vett:
– Hát maga kicsoda?
– Szabó Nikolettnek hívnak, édesanyám Tóth Klára. Ő küldött magukhoz.
– Nikolett? – kérdezett vissza, mintha valami képtelenséget állítottam volna.
A szél végignyargalt az utcán, bebújt a kabátom alá, majd hideg csókot fújva a nyakamra megborzongatott.
– Igen. Ugye, ön a nagyapám, Tóth Károly – még én sem tudtam eldönteni, kérdezem-e vagy állítom.
– Az vagyok – futották el szemét a könnyek. – Gyere beljebb, melegedj meg! Klárika! Nézd, ki jött hozzánk!
Ezt követően hetente egyszer itt ültem az nappaliban, és beszélgettünk. Édesanyámról, akinek a leveleit alkalomról alkalomra felolvastam, mivel ők már rosszul láttak. Babiról, a húgomról, aki egyetemre járt, és nem volt ideje semmire. Az apámról, aki „elvitte Klárikát”, és róluk.

Így utólag belegondolva, egy csöppet sem bánom, hogy én nem kerültem szóba. Sokkal többet tanultam őket hallgatva magamról és az emberi természetről, mint valaha gondoltam volna. Hogy féltésből milyen mély sebeket hasíthatnak egymásba a családtagok, és borostyánként képesek fojtogatni a másikat ahelyett, hogy szárnyalni segítenék egymást. Nagyapám éppúgy dédelgette a régmúlt sérelmeit, ahogy addig anyám. Nagyanyám azonban, amíg az öreg a pipájával foglalkozott, vagy kiment a szobából, másról beszélt. A balatoni nyaralásokról, az esős napok társasjátékairól és anyám iskolai versmondó versenyeken elért sikereiről. Ekkor kerültek elő a fotók, az emléklapok, az ügyetlen gyermekkori firkák és a főiskolai évek művészpróbálkozásai is. Anyám ott rejtőzött a kétajtós szekrény mélyén, a szakadozott szélű dobozokban.
Kérdeztem őt nagyapáról is. Elővette hát a fakazettát, amiben nagyapám leveleit, verseit őrizte. Ott hevertek alattuk a családjáról készült, színezett üvegfotók is.
– A komód második fiókjában tartja a naplóit – súgta, mint valami összeesküvő.
Ez a komód, akár csak a többi bútor, már sehol sem volt. Elvitték a végrehajtók, ahogy majd a házat is elárverezik. Anyám kezelésének költségei felfalták az összes tartalékomat, a szülei minden megtakarított pénzét, a házat, az életüket. Babival egyedül maradtunk. Anyánk és nagyszüleink hamvait elragadta a szél és az égbe szökő vízsugár. Semmi kézzel fogható nem maradt utánuk.
Még egyszer utoljára körülnézek a nappaliban. A nyitott ablakon tavasz illatú szellő szökken a szobába, és fürge táncával összekuszálja a nyomokat a padlón. Feljajdulásomat semmibe véve a fülembe kacagja:
– Nincs már szükség rájuk, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán