Pályázatok » Kálnoky László 100 » Jelige: Szarkaszirt
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? –nézett föl Demetri azzal a bánattól csillogó tekintettel, amiből barátja már tudta, hogy valami mélyenszántót kellene válaszolnia.
- Megvannak… - vonta meg vállát Otisz, és hogy elterelje a figyelmét, a futóval levette Demetri egyik gyalogját. A szőke huszonéves oda se nézett, csak lépett valamit.
- És mégis hol, Otisz?
Otisznak fogalma sem volt róla, miről van szó, de a beszélgetés ezen szakaszánál már nem lehetett kiszállni. Hosszan fújta ki orrán a levegőt, a fekete bástyát előrébb tolta, majd szemöldökét fölvonva bizonytalanul válaszolta:
- Biztos helyen.
- Akkor jó.
„Akkor jó” – engedett föl Otisz lelke is, pedig legbelül nagyon jól tudta, hogy nem úszhatta meg ennyivel. Ez csak a vihar előtti langyos szél volt, az igazi hullámok csak most jönnek, ahogy Demetri kék szemei az ő arcára vándorolnak a sakktábláról.
- Csak mert azt remélem te is tudod, hogy milyen fontos dolgokat őriztem én…
- Persze.
- Például apa kalapja, amivel láthatatlanná is tudott válni…
- Aha – mosolyodott el Otisz. Ő is emlékezett Demetri apjára, aki ezernyi mesét tudott kitalálni a ház utolsó kiskanaláról is.
- Vagy a fehér sál, amit anya kötött nekem, hogy haza tudjak repülni vele, ha nagyon messze lennék tőle.
„Sajnos már túl messze van” – szegezte komor tekintetét inkább a bábukra.
- Vagy az a kicsi ólomkatona, aki addig védi a házat, amíg vissza nem térek. A szakadt cipő, ami olyan gyorssá tud tenni, mint a…
Otisz ijedten nézett föl. Demetri szeme lángolt, íriszében szinte látni lehetett azt a rengeteg emlékképet, ami elméjében táncolt.
„ Most komolyan beszél? – kérdezte saját magát, ő pedig csak folytatta:
- A búgócsiga, amit a nagyapa faragott, hogy hangjára elkerülje a lidérc a szobámat… Jól vagy, Otisz? Elsápadtál!
- Igen, csak… Olyan sokat mondtál hirtelen.
- Sok mindent őriztem én. Családom régi ereklyéi, ezek tartottak minket életben évezredeken át. És mondd csak, hol vannak most?
Otisz torka olyan apróra szűkült, hogy még a levegőt se akarta átengedni. Arca kipirult, és érezte, ahogy az izzadtság lassan átnedvesíti hátán a kabátot. Nem hitte volna, hogy neki kell elmondania egy felnőtt embernek, hogy a Télapó nem létezik. Gyomrára görcsöt kötött a tanácstalanság, majd végül föladta. Izmai elernyedtek, ő pedig megadóan dobta ki a táblára pénztárcáját.
- Látod, itt van a cipő a lábadon – mutatott egy fotót Demetrinek, amin ő állt tizenkét évesen. – Mögötted a kisszekrényen ott az ólomkatona is. És itt egy másik, ezen a sál is rajtad van, és nézd, tényleg mintha repülnél! – mosolygott, de a bánatos tekintettől ő is elkomorult.
- Mi ez, Otisz?
- Ezek a családi ereklyék, Demetri. A tárgyak bármikor elveszhetnek, de az emlékeidben mindig ott lesznek. És még a fotók is segítenek, nemde?
- Segítenek?
- Nézd, Demetri, a tárgyakat nem lehet megmenteni. Egyedül az elme készül olyan anyagból, ami túlélheti az idő múlását.
- Az emlékek… Az emlékek helyettesítenek mindent, mi?
- Hát persze! – vigyorgott Otisz bízva győzelmében.
Ám ekkor Demetri fölállt a padtól, a bábukat visszaszórta a zsebéből a táblára, megigazította kabátját. Barátja szóhoz sem jutott. Végül megállt, és pár másodpercig meredten bámult Otisz szemébe.
- Mit csinálsz, Demetri?
- Megjegyzem az arcod, Otisz. – válaszolta, majd elsétált a rakpart mentén.
- Legalább halhatatlan leszek – suttogta maga elé mosolyogva Otisz, összecsapva a sakktáblát – Ahogy minden azzá válik, ha „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán