Jelige: SZAKRAMENTUM

Beküldte: admin, 2012-01-23 18:48:04  | Címkék:

ELMÉLKEDÉS EGY NOVELLÁBAN

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], fogalmazódott meg bennem a kérdés, egy ugyanilyen című újságcikk láttán, éppen akkor, amikor vasárnapi ebédem elfogyasztásához készülődtem. Az asztal már megterítve várta az ilyenkor általam elfogyasztott szokásos étkeket, és azon finomságokat is, amellyel vendégem számára akartam kedveskedni. Mi tagadás, ritkaság számba megy nálam, hogy én várok valakit, inkább én szoktam másokhoz menni, és többnyire váratlanul, de aznap így történt. Én pedig ennek tudatában készültem a momentumra, amikor is vendégemmel egy hangulatos üveg bor társaságában nyugodtan megadjuk azt, ami a testet megilleti, hogy majd ezek után kellemes lelkiállapotban megvitathassuk ügyes-bajos dolgainkat, példának okáért azt, hogy mi legyen a sorsa az utca emberének. És valóban, egy kis idő elteltével kitárultak évezredes kapum szárnyai, és ott állt annak a személye, akit én sohase láthattam, pedig az élet forgatagában sohasem kerültük még eddig el egymást.

 Nemsoká asztalhoz ültünk, síri csendben ettünk, és ittunk, egy lélek se moccant. És amikor meg akartam kérdezni tőle, hogy tud-e arról, ami az újságcikkben van, még mielőtt ajkam szólásra nyitottam volna, rávágta, hogy tud, és hogy én ehhez mit szólok, mert ebben az esetben most patthelyzetben van. Néma maradtam, teret hagyva gondolataimnak, ahol nem voltam képes eldönteni, hogy a kiszolgáltatottság műszaki rajzára alkalmazható-e a teremtés tolómércéje, vagy sem. Sokat utazgattam a földkerekség különféle kultúráiban, de amikor erről a kérdésről faggattam őket, csak a vállukat vonogatták, és semmi ésszerűt nem tudtak mondani. Éppen ezért szerettem volna én is tudni, hogy hová lettek a családi ereklyék. Azonban róluk én sem tudtam semmit, és ezt a tudomására is adtam. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, majd ezt a termékeny csendet azzal törte meg, hogy ha nincs ellenemre, akkor ő még kérne ebből a mennyei nedűből, amit éppen elfogyasztottunk, és felém nyújtotta kiürült poharát, én pedig sose voltam szűkmarkú. Jól telt el ez a délután, olyannyira jól, hogy meg is feledkeztünk volna a családi ereklyékről, ha az éjszaka nem köszönt ránk, és nem juttatja eszünkbe, hogy egy nagyon lényegünkbe vágó kérdésről van szó. Azonnal kijózanodtunk, nyomban elillant a minket körüllengő bódulat, és abban maradtunk, hogy még mielőtt háromszor megszólalna a kakas, addigra kiderítjük, hogy hol találjuk az elveszett ereklyéket. Ő jobbra indult, én balra fordultam, és álarc nélkül beléptünk a halandók világába.

 Eltelt egy nap, el kettő, és amikor már a tarajos kilencedszer kukorékolt volna belebotlottunk Longinusba, aki saját oldalát bökdöste valamilyen hegyes eszközzel, miközben e szavakat ordította: a család ereklyéi a gyerekek kellene, hogy legyenek, de manapság nincs már természetes szaporulat. Amikor ezt meghallottuk vándortársammal együtt, fájdalomtól eltorzult arccal néztünk egymásra, mert már tudtuk, hogy hová lettek a családi ereklyék. Elballagtunk a legközelebbi újságos bódéig, és ott megkerestük azt az újságcikket, amelyben utolsó sorként ez állt: „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán