Jelige: ssafek

Beküldte: admin, 2012-01-14 22:06:33  | Címkék:

Belső érték

- „Hová lettek a családi ereklyék”[1]? - kérdezte követelőző hangon az idegen, s közelebb hajolt Móci bácsi ágyához. Tekintete merev, rezzenéstelen volt, de arcmimikája elejtett egy szánakozó kifejezést, mikor az öreg felült az ágyon, mely meg sem nyikkant a pillekönnyűvé soványodott test alatt. Garai Móric, mert ez volt a becsületes neve, de mindenki csak Mócinak hívta, hosszában csíkos pizsamát viselt. A kigombolt felsője alatt fehér atlétája virított, mely beesett felsőtestét takarta. Számított rá, hogy egyszer sor kerül erre a beszélgetésre, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar. „Hiszen még élek!” gondolta magában, s száját egy korty vízzel megnedvesítve az idegenhez fordult, bár kérdésére már tudta a választ.

- Ki küldte, s milyen ereklye kell neki? – hangja kissé hörgős volt, hát kortyolt még párat.
- Az ön egyik unokája bízott meg, hogy a családi vagyonból mentsek meg minél több dolgot, mert az utóbbi időben sok minden lett elherdálva.
- Elherdálva?! Bah! – bosszankodott az öreg, s dühösen felnézett. Legszívesebben ki is köpött volna oldalra, mint otthon szokott, de sajnos itt az idősek otthonában ez nem volt szokás. Dacosan kitakarózott s egy rövid arcmosás után felvette frottír hálóköntösét. „Ez a köszönet mindazért, amit tettem? Hálátlan népség:” Morgolódása közben leült az asztal mellé, s akkurátusan megtömte pipáját.
-A háború előtt hentesüzletünk volt. Apám keményen dolgozott s engem is megtanított a szakma minden fortélyára, hogy tisztességes munkám legyen. Sokat segítettem neki az üzletben. Nem voltunk gazdagok, de viszonylag jó módban éltünk. Megházasodtam, s éppen fiunk született, mikor jött a háború és mindenünk odalett. A feleségemtől és fiamtól messze kerültem. Mindig valamelyik fronton kötöttem ki, mint „anatómiában jártas” orvosi segéd. Kezeket, lábakat én is le tudtam vágni. Szörnyű évek voltak. Az a rengeteg sebesült, s az a sok szörnyűség amit akkor tettek, tettünk.
Egy kis időre mozdulatlanul előre meredt, összeszorított szájjal bólintott párat, mint aki a hallottakat helyesli, majd az ablakhoz bicegett. Leült, félig kikönyökölt a nyitott ablakon, meggyújtott egy szál gyufát és rutinos mozdulatokkal izzásba hozta a tömött dohányt. Szippantott pár mélyet, majd folytatta:
- Mikor hazakerültem, mindent kezdhettem elölről. Semmink sem volt, csak néhány megmentett hagyaték. Pénzre volt szükségünk, így hát a felesleges dolgokat eladtuk az életben maradásért. Apám nevelése nem volt hiábavaló, hamarosan saját hentesüzletünk lett. Az emberek persze nem tudtak mindig pénzzel fizetni, hozták azt, amijük volt, legyen az akármilyen értékes családi ereklye. Ételre mindenkinek szüksége volt. Meg kellett küzdeni mindenért, de megérte. A gyerek felnőtt, családot alapított, s megajándékozott két unokával is. Ez azonban már egy másik világ. Itt nem a túlélésért küzdenek a mindennapokban, hanem a magamutogatásért az egymás feletti irányításért, hatalomért.
Újragyújtotta kialudt pipáját, s merengőn a parkot körülvevő lombos fák koronáját figyelte. Az idegenhez fordult s pipájával felé bökve ezt mondta:
- Tudja, régen tudtuk, hogy minek mi az értéke.
Újabb hosszú szipákolás.
- Hol vannak a családi ereklyék? … Mondja meg neki, hogy nézzen tükörbe, s meglátja…. Feleségem halála után fiamat, s családját támogattam minden filléremmel. Már a házamat is eladtam, itt élek jó pár éve és innen visznek a temetőbe.
- Megbízóm pont ezt kifogásolja. Szerinte csak elkótyavetyélt mindent és… - mondatát nem fejezhette be, mert az öreg a szavába vágott.
- Mondja, van neki háza?
- Van, de…
- Van neki szerető családja?
- Igen, de…
- Van neki tisztességes munkája, megélhetése amivel eltudja látni családját?
- Nem volt könnyű megszereznie, de nem adta fel elképzeléseit, s ma már nem szűkölködik. Azonban azt szeretné…
- Látja! Él benne is a küzdő szellem! Ha családi ereklye alatt értéket remél, akkor nézzen a szívébe s ha meghallja családi vérvonalának hívását, akkor rálel a valódi örökségre. Mert jöhet bármilyen háború, szorongathat bármilyen nehézség, a belső értékeit senki nem veheti el, életünk végéig gyarapodik. - csontsovány kezét az idegen vállára tette, majd komoly, rendíthetetlen hangon lezárta a beszélgetést. - Testünk elporlad, de lelkünk örök. Mindaz, mit életünk során fontosnak tartottunk, megőriztünk az utókornak az tovább él, mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán