Jelige: sedredella

Beküldte: admin, 2012-02-01 14:26:04  | Címkék:

Múltbéli szilánk

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] mit egykoron minden generáció oly becsesen őrzött, s féltett kincsként óvta őket mindennemű kártól. Szívesen emlékezem vissza arra az időre, mikor még a családok egy nemesebb értékrend lépcsőinek legfelső fokáig igyekeztek fel-felhelyezni a lábukat, még ha csak érintőileg is. S mostanra, ha körbenézek ez az értékrend elterült a betonos utakon, s aki belelép egy-egy magasztos szellemmel áthatott tartományba, az csak az egynemű világ bukott képeiben próbálja dicsfénybe vonni magát. Ha kinyitnánk a szemünket látnánk a jelen, nem csak korunk bukása, de jövőnk buktatója is. Egységessé válunk, egységben terjed a változatlanság, s gőgösen próbálunk emelt fővel járni egy oly világban, melyben nincs valós érték. Nem jelent manapság semmit a tradíció, a hagyomány, a századok kincsei, pedig a múlt gyöngyeiből kristályosodnak ki azok a lépcsőfokok, amikre fellépve a lelkünk egy darabkája tisztábbá válik.

A minap, s legyen ez az évszám 1920. január 12.-e. A minap egy álmot láttam, édesanyám gyönge szőke haját fújta a szél, lágyan lebbent a galambszürke szoknyája, ahogy a tornácon álldogált és a távolba meredt. Házunk falépcsője keservesen nyikorogott, amint elindult a farengeteg irányába. Én csak álltam a házban és némán bámultam, ahogy ez a csodás asszony útnak indul a délután homályában minden félelem nélkül. Nem tudom mért tette, mi cél vezette útján, azt sem értem, mért nem búcsúzott el, ha csak egy öleléssel is.

Édesanyámnak volt egy gyönyörű csatja. Emlékszem kiskoromban, amikor magához ölelt, egészen megbűvölt a finom darab és míg ő halkan dúdolt a fülembe, én csak azon fáradoztam, miként is tudnám magamévá tenni hajkoronája díszét.

Ez a csat - gyerekkori megítélésem alapján – barátságtalan karmokkal ragadta meg a selyemtincseket, s most mégis, ha kezembe fognám, tudnám, milyen óvatosak azok a szálkák. Az idő múltán persze vesztett szépségéből, bár nem számomra, de értéke oly leírhatatlan, melyet úgy vélem, mára csak édesanyám érthetne. A csat díszes fogantyúja ezüstben parádézott, s ezernyi apró kő járt fényes táncot benne, s az igazi kincs, az a lila ékkő volt, amit mindig meg akartam szerezni.

Édesanyám azon a téli éjjelen örökre eltűnt. Bár hinném csak minket hagyott el, hogy azért nem köszönt, mert soha többé nem akart minket látni, de nem így volt. Édesapámért ment, de egyikőjük sem tért vissza. A történetem lényege mégsem a fájdalom, mégsem a nyomorúságos sorsunk, ahogy magányosan tengődtünk, mint számkivetettek a dzsungelben, magunkra maradva gyermekek. Hisz túléltük és megkaptuk mindazt, mi akkor a legtöbb volt; családot. Ez az egyetlen időtálló emlék a régmúltról, mint egy darab szikla, ami mindig helyes utat mutat: az önzetlen, félelem nélküli szeretetet - ami még él e történet - kihunyni nem fog.

Anyám leengedett hajjal hagyta utolsó emlékét bennem, s én csak álomként tekintek rá. Hisz, ő az én kontyos angyalom. Angyal fehér ingben, szürke szoknyával. Az ő kincsét én őrzöm, s tettem ezt, míg lányom ki nem érdemelte halálommal.

Ha a hallottak álmodhatnak – s kérem, engedjék meg nekem élhessek ezzel az állításommal – akkor el kell mondjam: az emberek ma már nem tanítják a történelmük iránti tiszteletet, s nem érdekli őket kik is valójában, csak élik azt az életet, amit dobozokba zárva sugároznak nekik. Ha megkérdik tőlem, hol van ez a csat most, nos a válaszom az, hogy egy fiókban. Egy fiók mélyén, iratok közt vergődve, rongyos dobozba zárva. S tán nem is az fáj, hogy nem hozzá méltó helyen őrzik, hogy nem akarja senki se a hajába tűzni, hisz hol vannak már azok az idők. Ami a legjobban fáj, hogy mára már senki sem ismeri a történetét, senki sem tudja, honnan származik, kié volt s hány éves. Mára feledésbe merült minden, s vele együtt kihal a múlt lángja. De múlt nélkül, mit fogunk érni?

Szeretném tudni, hogy édesanyám pontosan tudta van még remény, amikor szó nélkül hagyott el. Szeretném hinni, hogy egy nap mindnyájan találkozunk egy helyen, s akkor már nem kell bemutatkoznunk egymásnak, s megkérdezni Te ki vagy? Mert pontosan tudni fogják unokáink, s ükunokáink, hogy van közünk egymáshoz. Szeretném remélni, hogy nem üres lelkű, tűz nélküli szempárba réved majd tekintetem, amikor megjelensz a horizonton és besétálsz az örökkévalóságomba.

Azt akarom, hogy taníts szeretni, s tisztességben élni, családról családra, s ha egy homályos képet látok házadban elmondhassam majd szüleidnek, hogy „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán