Jelige: RA

Beküldte: admin, 2012-02-06 20:46:46  | Címkék:

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Tulajdonképpen sehová, mivel sosem léteztek. Mármint kézzel fogható formában. Bár akadnak szép számmal, ezzel kapcsolatos emlékeim gyermekkorom azon időszakaiból, amikor kisiskolásként minden nyári szünetet nagymamámnál tölthettünk.

A vakáció legelső napján már kora reggel vonaton ültünk, és robogtunk a kis Tisza parti falu felé az unokatestvéreimmel. Néhány óra zötykölődés után átszállás a helyi érdekű piros gőzmozdonyos kisvasútra és délután, épp mikorra elfogyott az előre csomagolt szendvics, otthon sütött pogácsa, akkor végre megérkeztünk.

A séta a vasútállomástól a falu szélén álló minden tavasszal hófehérre meszelt döngölt padlójú vályogházig maga volt a boldogság. Az ütött kopott bicikli, ami időtlen idők óta megvolt már, és minden fordulónál panaszosan felnyögött egész nyárra hozott poggyászunkkal súlya alatt, számunkra a legszebb jármű volt, ami csak a paradicsom felé repíthetett minket. Mert valóban az volt… maga a mennyország. Ahol hónapokon át e csodás mesevilág hősei lehettünk.

Reggelente versenyt futottunk a veteményesbe, hogy megnézzük mennyit nőttek tegnap óta az uborkák, találunk-e közöttük „leszedhető méretűt” amit a reggeli zsíros kenyérhez fogyaszthatnánk. Azóta is ahányszor csak megérzem az uborka friss zöld illatát, csak lehunyom a szemem s már repülök is vissza időkön át a gyermekkor csodás világába.

Barackérés idején, a kert végén felállított kunyhóban aludtunk felszerelkezve az ebédről megmaradt lekváros buktával, tejesüvegbe bekészített teával. Hivatalosan a termést vigyáztuk, valójában fél éjszakán át rémtörténetekkel riogattuk egymást, míg hajnaltájt pokrócokba burkolózva szorosan egymáshoz bújva aludtunk el. Másnap a faluszéli hatalmas borsóföld kellős közepébe betelepedve degeszre ettük magunkat zsenge cukorborsóval, aztán megszeppenve figyeltük, ahogyan az én pindurka nagymamám csípőre tett kézzel, fennhangon bizonygatja a biciklijét zavartan markolászó csősznek, hogy bizony az ő unokái egész nap el sem hagyták az udvart…

A vasárnapi ebédhez készülő palacsintát közösen sütöttük. Szép sorjában felváltva próbáltuk megfordítani a levegőben a tésztát, miközben a jó ebédhez szól a nóta dalait bömböltük irgalmatlanul hamisan, de annál lelkesebben. Szálltak repültek a palacsinták, míg végül édes túróval vagy a stelázsi polcán savanyú uborkák között megbújt tavalyi baracklekvárral megtöltve a hasunkban végezték. Egyik legkedvencebb időtöltésünk meggyérés idején a fát megszálló seregélyhad távoltartása volt. Történt ugyanis ez oly módon, hogy egy hatalmas kolomppal rohangáltunk a fa körül s közben a „hej” csatakiáltást óbégattuk pontosan úgy, ahogyan nagyikánk tanította.

Mindenkinek megvolt a feladata, megtanultunk mosogatni, virágos kertet gyomlálni a házhoz vezető szőlőlugas alatti döngölt járdát söprés után vízzel fellocsolni, hogy szálljon a reggeli napsütésben a kerti virágok édes illata, elvegyülve a föld dús termést ígérő nehéz párájával.

Esténként a falu egyetlen televízióját birtokló komaasszony vendégei voltunk, ahová zseblámpákkal felszerelkezve egymásba karolva, botorkálva jutottunk el a szikkadt, lovas kocsiktól felszántott úton, nagymamám földig érő lamé pongyolájában parádézva roppant büszkén, mert az olyan nagyon felnőttes volt.

Egyszer azt mondta nekem-te vagy az egyetlen tanítvány.
Semmit sem szeretnék jobban, mint valóban az lenni. Úgy tudni szeretni, olyan egyszerű bölcsességgel bírni, oly tisztán élni… méltósággal elmenni.

Nincsenek ereklyéim, csak csodás őseim.
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán