Jelige: pureee

Beküldte: admin, 2012-01-22 14:41:46  | Címkék:

Egy marék cserép

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – Valamit vinnie kéne most, valami értékest, és nem pénzt, vagy legalábbis nem csak azt. Egy diplomaosztó mégiscsak nagy esemény, talán az egyik legnagyobb, az esküvő, a keresztelők és a temetés előtt. Nézeget, körben a polcon, a falakon, gondolatban a szekrények aljában és a fiókokban is. Tizenhét éve nem látta az unokáját, csak képeken, és interneten, a fiú akkor ment iskolába, amikor ő áttelepült Ausztráliába. Aranyos kiskölyök volt a Dani, az anyja nadrágtartóban járatta és nem vágatta le a vörös fürtjeit hosszú ideig. Még a szemüveg is jól állt neki, amit elsőben kapott, kis okos arca lett tőle. Most pedig már kész férfi. Zavarja, mennyire nem ismeri, hiába beszélnek olyan sokat skype-on, minden héten, legalább kétszer, mégsem tudja a magasságát, a méreteit, nem is tudja, igazán mit szeret, azt sem, hova jár szórakozni, mivel tölti az idejét, ha épp nem tanul. Az elmúlt években csak tanult az a gyerek, orvos akart lenni, és már a gimnáziumban keményen hajtani kellett ezért. Ő meghívta magához többször is, küldött volna repülőjegyet, de egyedül nem akart jönni a fiú, a lányának, vejének meg már ő sem tudta volna finanszírozni az utazást, időhiányra is hivatkoztak mindnyájan. Ez rá is érvényes volt, alig fél éve csak, hogy nyugdíjat kap.

Mindig mindenért keményen meg kell dolgozni. De legalább itt az óceán. És vad frusztrációk nélküli itt a politika, közélet, és multikulti stílusban rendezettek a barbecue-partyk a parkokban, köztereken. Ez egy másik világ. Az ország múltja alig kétszáz éves, és a történelem hiánya felhőtlenné tesz. Alanyi jogon. És egyénileg is. Ára van persze. A hiány, az idegenségérzet. Talán mégis megéri…

De mit vigyen? A gyerek ezer dollárból, amit neki szánt erre az alkalomra, majd azt vesz, amit akar, csak éppen kéne valami jelképeset, valami emléket is adnia. Amibe becsomagolja, amiről majd mindig eszébe jut az alkalom, és a nagyanyja is. A polcokat vizslatja, de azokon csak könyvek vannak és könyvtámaszok, kerámiák, vázák, kaspóban kaktuszok. Véletlenül látja meg a porcelántojást, és eszébe villan valami, de a gondolatot először elhessegeti. Nagyon rozzant, öregecske dísztárgy a tojás, darabokra tört évekkel ezelőtt, éppen a költözéskor. És hogyan lenne illendő egy törött porcelánt vinni? Csakhogy ez az egyetlen emlék. És nem is akármilyen. A porcelántojás az anyjáé volt, előtte pedig a nagyanyjáé. Az anyja gyerekgyógyászként negyven éven át dolgozott az Üllői úti klinikán. A nagyanyja pedig bábaasszony volt. Hosszan tűnődik. Majd megmagyarázza, hogy ez nem csak egy marék cserép, igen, mégis ez lesz az, amit adni fog! Az ómen felülírja a tárgyak küllemét. Már nem szégyelli, boldogan csomagolja kartondobozkába, és beleteszi a tojás gyomrába a pénzt, meg a levelet, amit gondolatban már meg is írt, talán évtizedekkel ezelőtt.

A gép délben landol Ferihegyen. A huszonhat órás repülés elgyötörte, de egyenesen az egyetemre viszik. Az utolsó percben érkeznek. Negyven végzős diák áll az aulában, a jellegzetes köpenyben és a mókás sapkában, a ceremónia akkor kezdődik, és miközben elfoglalja a helyét a számára fenntartott széken a második sorban, éppen megszólal a himnusz. A fiatalokat felhívják az emelvényre, egyenként a nevükön szólítják őket, és hangzik, egymás után a sok doktorrá fogadom. De ő nem lát mást, csak a fiatal férfit, arcán azzal a megnyerő, sármos, magabiztos és kedves mosollyal, amit valahonnan régről olyan nagyon jól ismer. Az ő Danija.

Az ünnepség után nagy a kavarodás, hozzátartozók tömege indul gratulálni az ifjú orvosoknak, ő is menne előre, de az unokája gyorsabb. A fiú siet felé, ragyogó tekintetét látja a többiek feje fölött, kimagaslik. És pár lépés után Dani elépenderül, kézen fogva egy gyönyörű fiatal nőt. – Nagyikám! De örülök, hogy végre látlak! Élőben is! – mondja, és szorosan, vidáman átöleli, szuszt sem juttat neki. Azután megfogja a vállát, átkarolja és a lány felé fordítja. – Engedd meg kérlek, hogy bemutassam neked Sárit, a barátnőmet! Nagyikám, Sári! – A lány a kezét nyújtja. Hosszú gyűrűsujján apró kék köves gyűrű, pont olyan, mint az ő nagyanyjáé volt valaha. Erősen tartja a tenyerében a kis, törékeny kezet, valahogy nincs kedve elengedni. – Isten hozta itthon, örülök, hogy végre megismerhetem! – mondja a lány, - Dani már olyan sokat mesélt Önről! A konvencionális szavak mögött bujkál a mosoly. Alig jut szóhoz. A szülei jutnak eszébe, megint és hogy jó ez így. „Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán