Jelige: pure

Beküldte: admin, 2012-01-20 11:27:28  | Címkék: p

Porcelántojás

   „Hová lettek a családi ereklyék”[1]? - Beül a furgonba, és miközben gázt ad, ezen gondolkodik.  A jól lezárt műanyag ikeás tárolórekeszt végül sehol sem találta. Talán ott lesz legbelül az autóban, a könyvek mögött. Reméli, hogy ott lesz, mert az az egyetlen, amit magával akar vinni, amire lehetősége van, hogy megtartsa. A múlt héten kipakolta az utolsó szekrényt is, a zsákokban keveredtek a bugyik, pulóverek és a téli zoknik. A könyvespolc is üres volt már, több mint kétszáz kartondoboznyi könyvet és folyóiratot csomagolt be, katalógussal együtt, felcímkézve az elmúlt hónapban. A dobozokat hetekig gyűjtögette, kuncsorgott érte a boltokban, az étolajos kartonokért a végén már ölni tudott volna, mert az átlag méretű szépirodalmi jellegű könyvek abban férnek el legjobban, két sorban, az a legtakarékosabb megoldás csomagolástechnikailag, és az a legerősebb is, ezt pedig nyilván más is tudta, abból volt a legkevesebb. Három hétig mást sem csinált, mint csomagolt. Csak az utolsó nap sírt, akkor, amikor becsukta maga mögött a ház ajtaját, és leadta a kulcsot az ügyvédi irodában. De talán csak a fáradtságtól volt az is.

Sokadszorra költözik már, vagy költözteti mások hagyatékát. Kezdetben a holmija másoké volt, legalábbis úgy érezte, hogy mind másoké, és egyre több volt, több lett mindenből, olyan nagyon sok, hogy az már terhessé vált, a rengeteg edény és bútor, ruha és könyv, a hasznos dolgok, amik mind jók lesznek egyszer még valamire.

Először a nagynénje halt meg, azután a nagyanyja, egy évre rá a nagyapja is. Ő kertes házban lakott, mert a gyerekek miatt építkeztek, kellett a kert, a vidéki jó levegő, felnőni úgy sokkal egészségesebb, ezért anyjáék mind kihordták hozzá az öregek eladott lakásában megmaradt ingóságokat. Mert nála úgyis van hely. Ingó-bingó rózsaszál. Kerülgette hónapszámra a még nem antik, de már nem modern éjjeliszekrényeket, a kopott kárpitú kilazult lábú székeket, a halomba hordott kereszthímzéses terítőket, a megfejteni nehéz cirkalmas betűkkel díszített monogramos ágyneműhuzatokat. Kerülgette őket a pincében, az előszobában, a nappali sarkában, és a ház fala mellett. Eladni nem volt kinek, kidobni nem volt szabad. Amikor már nem bírta tovább, embereket hívott. Baltával verték szét a bútorokat, és ő elégette őket. Az ágyneműket odaadta a házaló erdélyi asszonyoknak. Nem tartott meg semmit, csak a könyveket, a gyertyatartókat és az ékszeres porcelánt. Az anyja nem szólt semmit, talán nem vette észre, nem is kereste a dolgokat. Vagy csak úgy tett. Nem hozta szóba.

Később lett saját holmija is, és a gyerekek növekvő, nyúló múltjával egyre bővült a megszerzett tulajdon. Párnák, ágytakarók, ruháskosarak, állólámpák, íróasztalok, könyvek, emlékbe eltett babaruhák, gyerekrajzok, ügyetlen kis csorba agyagszobrocskák és alumínium szalvétatartók, amit a kölykök az iskolából, technikaóráról anyák napjára hordtak haza. Nagyjából ezeket az apróságokat csomagolta be az ikeás rekeszbe. Meg még három kedvenc könyvét, a nagyi két kockás receptes füzetét, és a kézzel írt leveleket, amit az elmúlt húsz évben a barátaitól kapott.
Törékeny dolgokat soha nem vett, nem is ajándékozott, és nem is szívesen tartott meg. Ez alól egyetlen tárgy képezett kivételt, a tojás formájú ékszeres dobozka. Kékfestős technikával készült porcelántojás. Két darabból állt, volt alja és teteje, ami pontosan illeszkedett egymásra, a nagyanyja az ékszereit ebben tartotta. Ékszerek. Na, ne gondoljunk súlyos értékekre. Néhány hamis, féldrágaköves lánc, sálra való kitűzők, fülbe való antik klipszek, amiket már senki sem hordott. De emlék volt. Az utolsó reggelen törte össze. Miközben vitte ki a rekeszt, az alja szétcsúszott, legalul volt a tojás, a jobb sarokban, a betonjárdán landolt, a kiskapunál, a fenyőfa mellett. A klipszek és gyűrűk szétgurultak. Letérdelt, úgy szedegette össze a cserepeket, és újságpapírba csomagolva visszatette a helyére, talán ha lesz ideje, egyszer majd összeragasztja, valahol a világ túlsó szélén.
Sokadszorra költözik, és most talán utoljára. A ruhákat zsákokba csomagolva a Vöröskeresztnek viszi, a könyveket a városi könyvtárba. A gyertyatartókat és az edényeket a lányának ígérte. A házat eladta, mert el kellett adnia, holnap reggel indul a gépe, egy másik kontinensre, és minden, amit visz, bele kell, hogy férjen két bőröndbe, mert nincs, aki helyette cipekedjen. Amije volt, mások holmija volt, sokáig úgy érezte, egyre több volt, tehernek érezte, és most a sajátja is másoké lesz, nem marad semmi. A gyerekek felnőttek a tárgyak között, látták azok pusztulását. Akikhez tartoztak a tárgyak, akikhez tartozott ő is, nincsenek már. „Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán