Jelige: Pipike

Beküldte: admin, 2012-01-20 11:33:51  | Címkék: ,

Éjfél

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Éppen szellőztettem, amikor egy macska a kitárt ablakon át a könyvszekrény tetejére ugrott, oda, ahol az utcáról beszűrődő derengés és a szoba sötétjének a határa húzódott. Mintha az imént a polcon talált Poe-regény fekete macskája elevenedett volna meg.

- Hová lettek az értékeink? - ismételte meg a kérdését, miközben a hátát meggörbítve a mellső lábait előre nyújtotta, és a karmait a szekrény puha fájába mélyesztette. Amint a nyújtózkodással végzett, a szemét körüljártatta a lakásban, ismerős értékeket keresett. Figyelme a fal mellett álló ingaórára szegeződött: a mutatók szerint még egy perc volt éjfélig. Óvatosan a zsebembe csúsztattam az óravitrin kulcsát, amíg a macska a számlapot nézte. Érkezése nem okozott meglepetést. Már vártam. Minden évben, ugyanebben az időben, a halálos balesetük éjjelén jön anyus és apus szelleme.

- Értékeitek? Ezt te kérdezed? - próbáltam a szónoki visszakérdezésemmel elterelni a figyelmét az óráról. Igyekeztem a beszédemmel az időt húzni. Tudtam, ha itt az árnyékvilágban éri őket a másnap, elátkozott lelkük végre a pokolra kerül.
 - Még gyerek voltam, amikor az aranyakat és ezüstöket a zaciba vittétek, ahol a halálotok után a zálogcédulák lejártak. Azok a családi értékek, amelyek a lakásban maradtak, azok a hitelezőitek kezére kerültek – válaszoltam a macskával a szobába érkező hideg, földszagú fuvallattól borzongva.
- Hol vannak az anyád ékszerei?
- Ahogy akartátok, anyánk halála után a húgom kapta meg őket. Az apámat elmartátok a háztól, ha valahol meghal, akkor hogyan kapom meg én az apai örökségemet?
- Gyereknek hallgass a neve! Itt mi kérdezhetünk. Arra felelj, hol van a nemesi levelünk, hol van a címeres kutyabőr?
- Nem emlékszel? Még a hatvanas években odaadtátok azokat a holland rokonoknak. Azt mondtátok, nem örökölhetem meg, mert furcsa vagyok. Ezt úgy jelentettétek ki, mintha egyenesen hülyének tartottatok volna.

   Ekkor egy másik macska, apus lopózott az ablakpárkányra, és egy ugrással anyus mellett termett a sötétből. A szavamba vágva, jobb mancsával vadul hadonászott felém.  
- Amiben, valljuk meg őszintén, volt is némi igazunk. Nem voltál komoly, megbízható gyerek, akire a nevünket és a családi emlékeinket rábízhattuk volna. A lányokat hajkurásztad. Az összes girhes kóbor macskát hazacitáltad. Megjósoltam neked, soha semmire sem viszed az életben!
- Pedig mindent te örökölhettél volna – kontrázott anyus. - A szépanyád rád akarta hagyni az ősi családi értékeket. Kemény, akaratos asszony volt! Utolsó hónapjaiban az éltette, hogy megszülessél, aztán, hogy minél előbb megláthasson. Amint meglátott, azonnal téged akart a család élére kinevezni, neked kellett volna a nevet továbbvinni. Teljesen megfeledkezett rólunk.
- Ez bosszúért kiáltott! – jelentette ki apus.
- Ki akart bennünket semmizni. Gyűlölte Apust, azt mondta róla, egy semmirekellő, haszonleső, szélhámos. Bosszút álltunk a szavaiért: Apus rossz helyesírással jegyeztette be a nevedet a hivatalban. Amikor meglátta a vénasszony a kivonatot, ügyvédet hívatott, hogy kitagadjon minket.
- Csak néhány percig tettük a kezünket a szájára, addig, ameddig kellett.
- Ez kegyes halál volt – mentegetőzött anyus.
- Gyilkosság volt! Megátkozott benneteket. Ez a véleményem.
- Nem a múlton jöttünk vitatkozni, hanem követeljük, hosszabbítsd meg a sírhelyünket!
- Azt várhatjátok! Annyi pénzt kérhettek tőlem, amennyit rám hagytatok!

   Az ingaóra még a hetediket sem kongatta el, amikor a macskák észrevettek valamit. Az érkezésük előtt lelassítottam a szerkezet járását, most talán az inga mozgásából rájöttek a cselemre; szitkozódva és méltatlankodva egyszerre ugrottak ki a szobából.
- Rátok ütöttem vagy nem? Szobrot is állítsak nektek? – kiáltottam utánuk a tettem magyarázatául.
- Állítsd be az órádat! – hallatszott apus távolodó hangja.
- Ezt a piszkot! Elállította az órát, most szedhetjük a lábunkat! – dohogott anyus.
A letűnt korok lidércei sebesen tűntek el a sötétben. „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán